A kelták életében a
mágia és a varázslatok mindennaposnak számítottak. Alapvető
fontosságú szentségnek tartották a hármas számot, mint a
létezés alapját. Az egyes, azaz az ég -a szellem, az istenek
lakhelye - és a kettes, vagyis a föld, az anyag - a dualitás -
összességeként, a mindkét világban létező, mindkét
jellemzőből álló ember szimbólumának tekintették. Az
istenekhez hasonlatos embert teremtő, alkotó, azaz varázslatra
képes lénynek tartották.
A kelták úgy hitték,
ha három szent dolgot tettek meg egymás után vagy valamit
háromszor megismételtek, az sokszoros erővel érvényesült és az
örökkévalóságig fennmaradt, illetve addig, amíg egy még
szentebb hármasság meg nem törte vagy nagyobb ereje folytán fölé
nem kerekedett.
Istenek, királyok,
szentek hármassága
A mindennapi élet
szerves részét képezte az istenek, istennők tisztelete és a
hozzájuk tartozó történetek mesélése is. A híres és hírhedt
ír Badb azonban nem egy istennőt, hanem egy istennőhármasságot
jelképezett, a varjú alakjában megjelenő halál és háború
patrónusait, Morrighan-t, Nemhain-t és Macha-t, akikről az emberek
úgy tartották, félelmet és bátorságot egyaránt gerjeszthetnek
a küzdő felek szívében, hogy befolyásolják a csata kimenetelét.
Hasonló hármasság
található a mesterségistenek között is, akikhez több okból is
fordultak a gyógyítástól az ekevastisztításon át egészen a
szántásig. A dárdahegyeket készítő kovács és gyógyító
isten Goibniu, a fémműves, bronzkovács Creidne és a dárdanyeleket
megalkotó ács, Luchtaire mindannyian három mozdulattal készítik
el a mágikus eszközöket vagy a fegyvereket, hogy ezáltal
hatalommal ruházzák fel az élettelen tárgyakat, például Lugh
isten dárdáját.
A fennmaradt dokumentumok
szerint a kelta népek az emberáldozathoz is rendszerint három
halálnemet választottak. A hármas halálnak nevezett szertartás
során az áldozatot egy fa ágai közé szorítva megégették (vagy
egy izzó vasházba zárták), vízbe fojtották, és dárdával
vérét vették. Más források szerint megfojtották, megkövezték,
majd lándzsára húzták. Két ír király, Diarmaid mac Cerbhaill
és Muirchertach mac Ecra történetében példát is találhatunk a
hármas, rituális királygyilkosság egy másik formájára. A két
ember égő házból menekült több sebből vérezve, és végül
egy sörrel telt kádba fúlt. Ez a rítus a szakrális királyság
szerves része volt, amit az ír sziget egy másik honfoglaló népe,
a Fir Bolgok vezettek be. Hitük szerint a jó termés, a gazdagság
és a boldogság a királytól függött, ha hagyják megöregedni és
megbetegedni, a nép sorsa is rosszra fordult volna. Az új király
kiválasztásakor is hármas próbát kellett kiállnia a jelöltnek.
A
mágikus erővel rendelkező emberek is gyakorta kapcsolódtak a
hármas számhoz. Jó példa erre a VI. században élt Szent Teilo,
akiről azt tartották, holtteste egy éjjel megháromszorozódott. A
három test a walesi Penallyban, Illandaffiban és Llandeilo Fawrban
van eltemetve. Ez a csoda már önmagában is jelentőségteljes
volna, de ha hozzávesszük a kelták hármasságokhoz való
vonzódását, még nagyobb hatalmú emberről kapunk képet.
Az ír mondákból
ismerhetünk egy szintén misztikus erejéről híres ifjú hőst, Cú
Chulainn-t, aki amikor úrrá lett rajta a harci mámor,
háromszorosára nőtt, haja dárdaként meredezett, és akkorát
tudott ordítani, hogy azt az ország másik végében is
meghallották. Ez már önmagában egy hármasság, így amikor azt
akarták, hogy lehiggadjon, egy újabb hármassággal kellett
megtörniük a varázslatot. Háromszor kellett lelocsolniuk hideg
vízzel, hogy elfojtsák a rajta elurakodó mágikus dühöt.
Cú Chulainn geise
Miután ellenségei egy
csatában nem tudták legyőzni a híres ulsteri hőst, Cú
Chulainn-t, csellel próbálkoztak. Három boszorkány megfőzött
egy kutyát az út mellett, amerre a harcos elhaladt. Mikor a férfi
melléjük ért, az asszonyok megkínálták a hússal, és a hős
elfogadta, mert kötötte egy geise (végzete), mely szerint nem mehetett el
olyan tűzhely mellett, melyen főtt valami, anélkül, hogy meg ne
kóstolta volna az ételt. Egy másik geis azonban arra
figyelmeztette, ne egyen a névrokonából, amit az első szabály
által megszegni kényszerült, mivel neve annyit jelent, Chulainn
kutyája. Amint Cú Chulainn elvette az asszonyoktól a húsdarabot,
rögtön érzéketlenné vált a karja és a válla, így hűséges
segítőjének, Laegnek kellett tovább vezetnie a harcikocsit, hogy
megmentse urát a biztos haláltól.
Az ősök megidézése
A szertartások és a
különféle rítusok többnyire valamely ős vagy isten korábbi
cselekedeteinek megismétléséről, modern szemlélettel nézve
eljátszásáról szóltak, azzal a különbséggel, hogy a
cselekményben résztvevők valóságában nem szerepről, hanem az
ős vagy isten megszemélyesítéséről, azaz 'azzá válásról'
volt szó.
Az ilyen mindennapi
rítusok és cselekvések elvégzésével az emberek visszakerültek
mitoszaik helyszínére és idejébe, isteneik, őseik állapotába,
a világ keletkezésének, vagy egy vágyott történés
megvalósulásának időpontjába.
A szertartások az
állandóságot jelképezték a kelták számára. Azzal, hogy
visszatértek a korábbi, mítikus időkbe, és azokat beemelték a
jelen valóságukba, létrehoztak egy folyamatosságot, egy
összeköttetést a múlt és a jövő között. Egy isten rituális
megölése és feltámadása az idők kezdetéig vitte el őket, és
ezt újra és újra megismételték, így folyamatos kapcsolatban
maradhattak őseikkel, isteneikkel és rajtuk keresztül önmagukkal.
Történeteiken keresztül
ismerték múltjukat, őseiket, valóságos volt számukra a világ
keletkezése, az istenek cselekedeteiből megérthették az emberek
cselekedeteit, és magyarázatot találhattak a körülöttük
történő eseményekre.
Megszentelt föld
A kelta varázstudók, a
druidák csak a páratlan számokat tekintették kiegyensúlyozottnak,
a páros számokat nem használták mágikus célokra. Tanításaikat
háromsoros versekben, triádákban adták tovább az emberek
számára, ilyenformán is növelve szavaik erejét.
Világszemléletük
szerint a valóság is három szférából áll, melyeket a felső
régió, a levegő (ég), a középső világ, a föld, és az alsó
világ, a víz (tenger) testesít meg.
Világfájuk, a Bile
levelei és lombkoronája az istenek lakhelyét (azaz az eget),
törzse az emberek világát (a földet), míg gyökerei a túlvilágra
vezető utakat, kapukat, az ősök birodalmát (a tengert)
szimbolizálta.
Hitük
szerint e három őselem, a föld, a víz és a levegő egységéből
jött létre a fizikai valóság, és vált láthatóvá az anyagi
világ, a tűz szikrájának segítségével. Ezt
a hármas felosztást és egy középpontot láthatjuk a
triskele-ben, a három karú spirál motivumában, ami a druidák
egyik legfontosabb szimbóluma volt. A triskele három karja szintén
a földet, a vizet és a levegőt jelképezte. Ezt a hármat a
középpontban
égő tűz mozgatja, ami az isteni szikra megfelelője.
Időnként találkozhatunk
a világ kilences felosztásával is, mely a hármasság
megháromszorozásaként egy még magasabbrendű mágikus erővel
bír.
A kelták világában
minden, amit birtokba vettek megszenteltté vált. Ha új területet
hódítottak meg, kapcsolatot kerestek az ottani erőkkel,
szellemekkel, istenségekkel és kijelölték a hely középpontját.
A középpont rendkívül fontos szereppel bírt, akár egy házról,
a család vagy a törzs területéről vagy egy egész királyságról
volt szó. A terület határán kívüli világ már nem tartozott a
számukra létező birodalomhoz.
Minden terület
középpontja a felső és alsó világgal való kapcsolatot fejezte
ki, hasonlóan a világtengelyhez, a sámánok világfájához vagy
létrájához, akik ezeken keresztül mágikus utazásokat tehettek a
szellemek, az istenek és az ősök birodalmaiba. A középpont
kijelölése önmagában már egy rítust, egy teremtési folyamatot
valósított meg, hiszen ennek a pontnak a meghatározása hozta
létre, helyezte bele a valóságba az adott területet, ami addig
nem létezett abban a formában.
A korabeli házak
füstnyílása (akárcsak a jurták és a nomád népek sátrainak
füstnyílásai) a praktikus okok mellett az éggel való kapcsolatot
is megadták az ott élőknek. Kijelölték a középpontot és a más
szinten lévő világokkal való kapcsolat lehetőségét is
megteremtették.
A fent és lent
meghatározása mellett fontos volt a kint és bent kijelölése is.
Akárcsak a városok, települések körüli falak vagy sáncok, a
házak, jurták küszöbe (ami sok helyen az ősök szellemeinek, a
család védelmezőinek lakóhelye volt) is meghatározta a
biztonságos belső valóság és az azon kívüli, nem szent, nem
meghatározott külvilág közötti határvonalat.
Amikor Mil fiai, Írország
utolsó honfoglalói és egyben az írek ősei a zöld sziget
partjaira léptek, először három istennővel találkoztak. Éire,
Fodhla és Banbha üdvözölte őket a szigeten, és Eire megjósolta
nekik, hogy a sziget örökre az övék lesz. De Mil legidősebb fia,
Donn durván elutasította. Azt állította, hogy nem nekik, hanem
magukkal hozott isteneiknek köszönhetik majd a már ott élő nép
fölötti győzelmet. Ekkor az istennő megátkozta őket: Sem nekik,
sem gyermekeiknek nem lesz öröme a szigeten. Ezután megkérte
Ameirgin-t, Mil fiainak druidáját, hogy róla nevezzék majd el az
országot.
Megérkezésük után Mil
fiai mágikus csatát kezdtek a már ott élő Tuatha Dé Danann-nal,
Danu istennő népével. Danu druidái az elemi erőkkel próbálták
elűzni a betolakodókat, de nem jártak sikerrel. Az írek ősei
végül partra szálltak, majd druidájuk, Ameirgin egy varázslatot
bocsátott az ír földre. A nagy erejű költemény lényege abban
állt, hogy a varázsló minden létező szférát önmagával
azonosított, ami mágikus szempontból vizsgálva egyértelművé
teszi, hogy Ameirgin egyenlővé vált a mágia tárgyával,
gyakorlatilag birtokolta azt:
"Szél vagyok a
tenger felett,
Óceán hulláma vagyok,
Tenger zúgása vagyok,
Hét küzdelem bikája
vagyok,
Keselyű vagyok a
sziklán,
A Nap könnye vagyok,
Virágok szépsége
vagyok,
Vadkan merészsége
vagyok,
Lazac vagyok a tóban,
Lapályon elterülő tó
vagyok,
A szó hatalma vagyok,
A mesterség ereje
vagyok,
Dárdával vívott
küzdelem vagyok,
Isten
vagyok, aki a tüzet adja a fejbe..."
A varázslat segítségével
Mil fiai megszerezték az uralmat az ír sziget felett, és ahogy
Éire istennőnek megígérték, róla nevezték el új birodalmukat.
Ahogy Ameirgin
megnevezte, önmagával azonosította a természet erőit, uralma alá
hajtotta Éire szigetét. Kapcsolatba került az istennővel, és
azáltal, hogy teljesítette a kérését, szimbolikus formában
egyezséget kötött a 'hely szellemével', azzal az erővel, ami
minden természetkultusz alapvető fontosságú eleme.
A kelták Mil fiai után
is megőrizték a természet különféle aspektusainak ismeretét és
tiszteletét. Isteneket és istennőket társítottak dombokhoz,
erdőkhöz, ligetekhez, folyókhoz és tavakhoz, mindenhez, ami
körülvette őket a természetben.
Voltak azonban olyan
helyek, helyszínek, amik még különlegesebbekké váltak valami
misztikus, isteni beavatkozás vagy fontos történés miatt. Ezek
megőrzésének egyik eszköze, a kelta hagyományban fontos helyet
elfoglaló tudomány a dinnshenchas, vagyis a helyek és helynevek
történetének ismerete. A bárdok, filik és druidák hatalmas
tudásának részét képezte ez a legpontosabban talán történeti
földrajznak nevezhető, a mágikus tudást szimbolikus formában
továbbvivő történetek gyűjteménye.
A szó ereje
A kelták hittek a
kimondott szó erejében. Az eskü, az áldás és az átok is mind
nagy szerepet töltött be az életükben. Ahhoz, hogy valakire átkot
szórjanak, elég volt a szélbe kiáltaniuk a szavakat, mert úgy
tartották, az elviszi azokat oda, ahova szánják.
A név hatalma
A kelták nem adtak nevet
az újszülötteknek, mert úgy tartották, amit elneveznek, az
létezővé válik, ezáltal ki van téve a gonosz szellemek
ármánykodásának. A magasabb rangúak csecsemői ekkor egy
úgynevezett geis-t, vagyis 'végzetet' kaptak a druidáktól.
Hogy a gyerekeket
megvédjék, még idősebb korukban is csak különféle gúnyneveken
szólították őket, hogy megtévesszék az ártó erőket. Végleges
nevüket csak fiatal felnőttként kapták meg, amikor már
fegyverforgatóként állhattak apjuk oldalán.
Amikor Mil fiai
győzedelmeskedtek Danu népe felett, a fődruida mágikus versekkel
és a szavak hatalmával kényszerítette az isteni (anyagtalan,
szellemi) lényeket, hogy vonuljanak vissza a távoli szigetekre, a
vizek mélyére és a föld alá. Megegyeztek, hogy a felszíni világ
az embereké lesz, de az összes többi hely felett a később
tündéreknek nevezett istenek uralkodhatnak majd.
A Hódítások könyve
szerint az istenek elmenekültek, mások szerint még ma is ott élnek
a sidhekbe, vagyis a tündérdombokba húzódva. A Tuatha Dé Danann
helyett most Daoine Sidhe, vagyis az Üreges Dombok Népe néven
ismerik, és azóta is a boszorkányok, mágusok tanítóiként,
segítőiként tartják őket számon.
Mil fiainak
leszármazottai az írek pedig még mindig azon a szigeten élnek,
amit egykor a szavak hatalmával, egy mágikus vers segítségével
foglaltak el isteneiktől.
Nayah
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése