Kelta tündérek

A kelták mindennapjainak szerves részét képezte a történetmesélés és a csodás lényekről szóló elbeszélések. Úgy tartották, tündérek laknak a házakban, a folyókban, a tavakban, a hegyekben de még a föld mélyén is, és az ő jóságuk vagy gonoszságuk hatással van az emberek életére. A segítő tündérek nagy megbecsülésnek örvendtek, étellek, itallal vendégelték meg őket, de a gonosz vagy incselkedő lényeknek is tettek ki ajándékokat a biztonság kedvéért.

A bárdok tanítói

A leghíresebb tündérek a Tuatha dé Danann, azaz Danu istennő népe, más néven sidhe. Ők a tündérek elit rétege, és az írek legfőbb istenei, akik elhozták számukra a költészetet, a mágiát és a tudományokat. Tir Na n-Og-ból, az Örök Fiatalság Földjéről látogattak át az emberek birodalmába, és legtöbbször a nyári félévben lehetett találkozni velük.

A kelták vándorénekeseit tündérek vitték át a másik világba, hogy ott zenére és varázslásra tanítsák őket. Bár az emberek számára csak néhány nap vagy hét telt el ebben a csodás birodalomban, mire hazatértek, már évek vagy akár évtizedek is elmúltak saját idejük szerint. Tanítóiktól mágikus hangszereket is kaptak jutalmul és a nép sosem vitatta, hogy ezek és a bárdok varázslói képességei a tündérektől származnak. Úgy hitték, aki egyszer hallotta a tündérzenét, soha többé nem tudta elfelejteni és egész életében vágyakozott arra, hogy újra hallhassa.

Az a kiválasztott, aki a tanítók minden feltételének megfelelt, kétszer-háromszor több ideig élhetett, mind egy átlagember. Amikor visszatért saját hazájába, általában púpos, sánta vagy vak lett, ezt adta cserébe a tündérek tudásáért. Ám amíg varázslatos hangszere a birtokában volt, az emberek tökéletesnek látták és zenéjét újra hallani akarták.

Amikor a tündérek átjöttek az emberek világába táncolni, anyagi formájukban sokszor elnyűtték a cipőiket. Így mindig tartózkodott a közelükben egy apró lény, a leprechaun, hogy megjavítsa a széttáncolt lábbeliket. A leprechaun egyik kezében kis cipészkalapácsot, másikban egy kulcsot cipelt, fején háromszögletű kalapot viselt, és többnyire zöld ruhában járt. Egy levél alatt üldögélve foltozta a tündérek cipőit, de ébersége ekkor sem lankadt. Arannyal teli edénykéjét egy kút mélyén rejtegette, de ahhoz, hogy ezt megszerezzék, előbb kellett megpillantaniuk a leprechaunt, mint hogy ő meglátta volna az embereket. Amikor végzett a munkával, éjszakára cluricaun-ná változott és mindenféle csínyeket követett el. Kifosztotta a borospincéket és különféle állatokon lovagolt a holdfényben.

Tündérkörök

Gyakorta látható a réteken, erdőkben gombakör, olyan gombák csoportja, amik szabályos kör alakban, néha egészen kicsi, máskor hatalmas gyűrűben nőnek. A walesiek úgy tartották, ezek a tündérgyűrűk vagy boszorkánykörök egy táncoló tündérnép, a tylwyth teg lábnyomai.

Házimanók és csínytevők

Sokfelé ismertek voltak a leprechaunhoz hasonlóan szorgos, többnyire apró termetű lények. Legismertebb házimanók a kicsi, ráncos, barna bőrű, többnyire meztelen, vagy rongyos ruhájú brownie-k, akik szintén munkájukról voltak híresek, de ők az emberek életét igyekeztek megkönnyíteni. Beköltöztek a házakba, és minden éjjel, amíg a gazda aludt, elvégezték a házimunkát, elrendezték a jószágokat, de ha lusta szolgáló lakott a háznál, azt bosszantották és kínozták. Elvárták, hogy tejszínt, tejet és mézes süteményt tegyenek ki számukra, de ha túl sok ételt vagy ruhát hagytak elöl a házban, megsértődtek és elköltöztek. Bár segítőkészek voltak az emberekkel, nem kedvelték, ha kritizálták a munkájukat, vagy kigúnyolták őket. Amikor egy brownie megsértődött és bosszúból gonoszságokat kezdett művelni, már a boggart elnevezéssel illették és persze igyekeztek minél előbb kiengesztelni.

Szintén szorgalmas, de mindig segítőkész lények hírében álltak az írországi bean-tighe-k, az idős asszony képében megjelenő tündérek, akik szívesen vigyáztak a kisgyerekekre és tejszín, eper és sütemény ellenében még a házimunkát is elvégezték. Ezek a kedves, nagymamaszerű lények rendkívül barátságosak voltak az édesanyákhoz, igyekeztek megkönnyíteni a dolgukat a ház körül. Jelenlétük áldás volt az otthonra és a családra.

A csínytevő házimanók cornwalli megfelelői a pixie-k, akik gyakran sündisznó alakban jelentek meg. Ezek az apró, zöld tündérek általában mocsarakban vagy kövek árnyékában ropták a táncot és rázták kis csengettyűiket, de ha úgy tartotta kedvük, lovakat loptak majd a hátukra ülve hajszolták őket vagy a házak konyháiban garázdálkodtak. Az embereket nem bántották, de apró bosszantásaik és többnyire rosszul végződő szívességeik miatt nem igazán voltak kedveltek.

A házak körül ólálkodó tündérnépek között jelentős szerepük volt a halálszellemeknek is, pl. a banshee-nek, aki kisírt, vörös szemével, hosszú, fakó hajával és vérfagyasztó sírásával riogatta az embereket. Úgy tartották, ez a női tündér zöld ruhát és szürke köpenyt visel, és aki meghallja a kiáltását, arra hamarosan halál vár. Skót megfelelője a bean nighe, akit legtöbbször folyók és patakok mellett lehetett megpillantani, amint azoknak az embereknek a vérfoltos ruháit mossa, akik hamarosan meg fognak halni. Úgy hitték, azoknak az asszonyoknak a szellemei ők, akik szülés közben haltak meg, és addig kell újra és újra mosniuk, amint bele nem halnak ebbe újra.

Goblinok és gonosztevők

Sok kelta történet említ rosszindulatú óriásokat is, akik Skócia nyugati fennsíkjain fachan, a Man szigeten foawr, az íreknél fomoiri néven voltak ismertek. Többnyire egy szemmel, egy kézzel, egy lábbal és szöges bunkót lóbálva vagy hatalmas sziklákat dobálva jelentek meg és így riogatták az embereket, vagy ha éppen olyan kedvük volt, elragadták a jószágokat.

Egy mogorva, rút tündérfajta, a spriggan is meg tudott jelenni óriásként. Ez a nép úgy tartotta, ők valójában óriások szellemei, és ezt bizonyítandó, hatalmas méretűre voltak képesek felfújni magukat. Ők őrizték a föld mélyén rejtőző kincseket, de emellett pusztító, veszélyes tolvajok hírében is álltak, akik kirabolták az emberek házait, elpuszították a termést és állítólag még gyerekeket is elragadtak, hogy csúf kicsinyeiket hagyják ott helyettük. Ám még ők sem tartoztak a leggonoszabb tündérek, vagyis a goblinok, más néven bogie-k közé.

Ezek a fondorlatos lények sokszor állatalakban jelentek meg vagy tündérgyümölcsökkel csábították el az embereket, legtöbbször a gyerekeket. Szerteágazó nemzetségük legtöbb tagja nem egyértelműen számított gonosznak vagy jónak, de kiszámíthatatlanságuk folytán az emberek sokszor kerültek összetűzésbe velük. Gonosz megfelelőiket sokszor hobgoblinoknak nevezték, bár ez a név más tájegységeken inkább a barátságos kis brownie-t jelentette.

Az egyik leghírhedtebb, a goblinok nemzetségébe tartozó tündér az ír phooka, aki úgy tartotta, őt illeti az a termény, amit a parasztok nem takarítanak be Samhain, azaz november 1. napjáig. Nagy büntetésre számíthatott, aki ezután kezdett aratni, hiszen már a phooka-t lopta meg. Arról is híres volt, hogy különféle állatok alakját tudta felvenni, bár többnyire lángoló, sötét szemei elárulták. Legtöbbször lóként jelent meg, de találkoztak már kutya, sas vagy bika formájú phooka-val is. Amikor egy fáradt utazó a hátára ült, vadul vágtatni kezdett, majd valahol levetette magáról utasát és odébbállt. Hasonlóan veszélyes volt a patakokban tanyázó skót shellycoat, aki a testét fedő kagylók csilingelésével vezette félre a vándorokat.

Szintén a goblinok között tartották számon a bogle-t. Ez a tündér kizárólag bűnözökkel, gyilkosokkal, tolvajokkal szemben volt ellenséges, másokat nem bántott. Ezzel szemben a legfélelmetesebb és leghírhedtebb goblin a redcap bárkire rátámadt, aki a tanyájára merészkedett. Romos tornyokban, rossz hírű, elhagyott házakban húzta meg magát, amiket mindenki igyekezett elkerülni. Emberi vérrel festett, piros sapkájáról ismerték fel.

A nemzetség egyik kevésbé vérszomjas népe a mesebeli hét törpéhez hasonló bányászgoblinok. Ahogy keresték az érceket, kopogtattak, erről nevezték el őket knocker-nek. Ha elég ételt hagytak hátra számukra, nem piszkálták az embereket, sőt, még szerencsésnek is számított az, aki összetalálkozott velük a mélyben, hiszen ők csak a jó érclelőhelyeken bányásztak.

A tündérek átka

Az emberek, különösen nyári éjszakákon nem szívesen aludtak a tündérek tisztásain vagy kedvenc fái alatt, mert ha valaki megzavarta őket, még a jóindulatúak is haragra gerjedtek. Mivel az időtlenségben éltek, nem számított nekik, mikor torolják meg a rajtuk esett sérelmet. Ha az illető már meghalt, a leszármazottait érte az átkuk. Ki lehetett engesztelni őket, ám ehhez többnyire hosszadalmas próbák sorát és egy tündérországban tett utazást kellett túlélnie a jelentkezőnek.

A vizek tündérei

A kagylókkal fedett shellycoat mellett rengeteg más, vízhez kötődő tündér ismeretes, mint pl. a merrow, azaz a sellők, akik többnyire vörös, tollas fejfedőt viseltek, amit ha valaki ellopott tőlük, többé nem voltak képesek visszatérni a tengerbe. A hímneműek barátságosak voltak, de nem túl megnyerő külsejűek. Sokszor kis termetű, szarv nélküli marhaként futkároztak a tengerparton. A női sellők szépségét azonban sok dalos megénekelte, de amikor feltűntek, azt többnyire a vihar előjelének tartották. Gyakran előfordult, hogy egy sellőlány beleszeretett egy emberbe majd házasságot is kötött vele.

A selkie a fókatündérek elnevezése, akik az Orkney és Shetland szigetek körüli tengerben éltek. Az asszonyok képesek voltak levetni fókabőrüket, és csodaszép nők képében megjelenni az emberek között. Ha egy férfi megszerzett egy ilyen üres bőrt, a selkie-nek muszáj volt feleségül mennie hozzá. Ezután az embernek csak arra kellett ügyelnie, hogy a bőrt jól elrejtse, mert ha a nő megtalálta, azonnal felöltötte és újra eltűnt a tengerben, az elhagyott férjnek pedig megszakadt a szíve bánatában. A legendák szerint a hímnemű selkie-k képesek voltak vihart támasztani, hogy hajókat borítsanak fel, így állva bosszút azokért a rokonaikért, akikkel emberek végeztek.

A többnyire hatalmas, uszonyos lábú ló formájában megjelenő skót nuckelavee szintén a tengerek lakója volt, de gonosz szemeiről már első pillantásra látszott, hogy rosszindulatú. Nyaka alig bírta tartani óriási méretű fejét, és mivel nem volt bőre, látszottak sárga erei, fekete vére, vörös izmai és fehér inai. Csak a tengervizet kedvelte, így ha valakit üldözőbe vett, elég volt csak belegázolni egy folyóba vagy patakba és a lény visszafordult.

A skót kelpie is ló képében jelent meg, bár néha szőrös emberként is mutatkozott. Rokonával ellentétben nem a tengerekben, hanem folyók és patakok közelében élt. Fiatal, barátságos lónak látszott, aki megengedte az embereknek, hogy a hátára üljenek, de kellemetlen meglepetést okozhatott, amikor gyanútlan utasával beszáguldott a vízbe.

Sokkal veszélyebb a tavakban és tengerekben is megtalálható each uisge, aki szintén képes volt ló alakját felvenni, de csak akkor, ha érezte a tenger illatát. Miután szétmarcangolta áldozatát, a mája kivételével az egészet felfalta.

A folyótorkolatok gonosz tündére volt a peg powler, a zöld, hegyes fogáról híres boszorkány, aki megragadta a vízben állók bokáját, majd lehúzta áldozatát a víz alá, és addig tartotta ott, amíg megfulladt.

Akadtak olyan gyönyörű, csábító vízitündérek is, akik a szirénekhez hasonlóan elbájolták az embereket. Ilyen volt a glaistig, aki hosszú, zöld ruha alá rejtette kecsketestét, hogy magához csalja a férfiakat, majd táncra bírja őket, végül kiszívja a vérüket. Ám sokszor kedves és segítőkész volt, ellátta az időseket, a gyerekeket vagy őrizte a parasztok állatait. Ennek a tündérnek a szárazföldi rokona a corrigan, aki éjjel gyönyörű szűzként, nappal pedig ronda banyaként jelent meg, aki azonban nem a férfiak vérét akarta, csak hogy végre valaki beleszeressen és kövesse a nappali életébe is. Amikor ez megtörtént, örökre megtartotta szépséges alakját.

Bár a legtöbb vízitündér elbűvölően szép volt, mégis óvakodtak tőlük. A well spirit-ek, azaz a kút tündérei is kedvelték az emberek társaságát, és akit sikerült átölelniük, azt lehúzták magukkal a kútba, hogy ott örök életükre társuk legyen.

Ahogy léteztek csodaszép, de ártó szándékú lények, úgy voltak rútak, de kedvesek is, mint a skót tavitündér, a szőrrel borított testű, mindig szomorú urisk, akivel ijesztő kinézete miatt senki sem barátkozott.

Az őrzők

A kelták varázstudói, a druidák nagy becsben tartották szent ligeteiket, dombjaikat, a folyókat, tavakat és a fákat. Ezekhez sokszor tündéreket is társítottak, akiknek a feladata az őrködés volt. Ilyen őrtündér a korred, egy torzonborz, szeszélyes, de barátságos lény, aki a britanniai állóköveket, azaz a menhireket védelmezte, és a lunantishess (vagy lunantishee), aki a kökénybokrokra vigyázott, nehogy bárki ágat törjön róluk november 11-én és május 11-én. Aki ezt megszegte, arra nagy szerencsétlenség várt.

Ha a kelták csodás világában kalandozunk, még számtalan, ma is élő legendával lehetünk gazdagabbak. Csak arra kell figyelnünk, ne dühítsük fel egyik tündért sem, és ha tehetjük, vendégeljük meg őket tejjel és süteménnyel.

Nayah

(Hihetetlen Magazin)