A zene megváltoztatja
a tudatállapotunkat, felszínre hozza vagy elmélyíti érzéseinket,
megnyugtat vagy éppen zavart okoz, de mindenképpen valamilyen
hatást gyakorol ránk. Az ősi kultúrák sámánjainak, mágusainak,
papjainak körében a zene és a különféle hangok tudatmódosító
hatása ismert és alkalmazott tudás volt. A legtöbb mágikus
rendszerben ezek a technikák manapság is nagyon fontos szerepet
játszanak a magasabb tudatállapotok elérésében, a belső
erőközpontok, csakrák megnyitásában, aktiválásában. Van, hogy
ezeket a hatásokat hangszerekkel, máskor bizonyos szavak vagy az
istenek neveinek speciális kiejtésével, rezegtetésével,
kántálásával érik el.
Az ókori
kelták mágusai, a druidák, a bárdok és a filik is előszeretettel
alkalmazták gyakorlatukban a hangok rezgéseit.
A zene mágiájának
talán legismertebb művelői a bárdok, vagyis a kelták
vándorénekesei voltak. A hallgatóság elbájolása,
az emberek figyelmének összpontosítása és a szórakoztatás
mellett az ő feladatuk volt megőrizni az ősi tudást és
továbbvinni a régi történeteket. A családfők és a királyok
előszeretettel alkalmazták és nagy becsben tartották őket,
amiért a bárdok megbízóik hírnevét dicsőítették dalaikban.
Kiváltságos pozíciójuk révén sokan politikai kémkedést is
folytattak, híreket hoztak és vittek és amerre útjuk során
megfordultak, a kíváncsi nép mindenhol figyelmesen hallgatta
szavaikat. Énekeiket általában húros hangszeren, legtöbbször
kis kézi hárfán kísérték, ami ma is Írország egyik jelképének
számít.
A
varázslatos hárfa
Egy
ír monda szerint az első hárfát egy óriás fedezte fel. Mindez
még a világok hajnalán történt, mikor csak egy pár élt a
földön. Boldogok voltak egymással, naphosszat rendezgették a
hegyeket, folyókat, tengereket a földön, leterítették a mezőket
és tavakat alkottak. Történt egyszer, hogy az asszony, aki jó
feleség volt ugyan, ám egy kissé pörlekedő, összeveszett az
urával egy kis apróságon. Szó szót követett, mígnem az asszony
mérgében földhöz vágta a kezében tartott hegyet és dúlva-fúlva
elrohant. Üldögélt egy ideig az óriás, élvezte a nyugalmat és
a csendet, ám egy idő után furcsa fájdalmat érzett a szívében.
Felkerekedett, hogy a felesége után eredjen. Követte az
óriásasszony nyomait, sok-sok évezreden keresztül, mígnem
megtalálta. Egy távoli tenger partján aludt, és még akkor sem
ébredt fel, mikor a férje odaért mellé. Leült az óriás,
várakozott, ám valahogy ő is álomba szenderült. Előbb ébredt a
nőnél, és elindult, hogy kiderítse a hirtelen álmosság okát.
Ahogy sétált a parton, egy óriási hal csontvázára lett
figyelmes, amire a béldarabok és az inak feszesen rá voltak
tapadva. A szél járt ki-be a kifeszített húrok között és olyan
andalítóan muzsikált, hogy a férfi újfent elálmosodott.
Felkapta az óriási hangszert és sietve ment ébreszteni a
feleségét. Miután jól kiveszekedték magukat, kibékülve
indultak hazafelé. Azóta, ha az asszony pörölni kezdene, az óriás
csak előveszi az első hárfát, játszani kezd és a felesége azon
nyomban mély álomba szenderül.
Egy
másik történet szerint Dagda, az írek főistene teremtett egy
hárfát, hárfással együtt. Mikor a zenész felesége az első
gyermekét szülte, szomorú volt. A férje játszani kezdett, és a
húr átvette az asszony érzéseit. Ez lett a fájdalom húrja. A
második gyermek születésekor az asszony boldog volt és kacagott,
így a második húr a vidámságé lett. Az asszony a harmadik
gyerek szülése közben elaludt, nem érzett semmit. Ekkor jött
létre a nyugalom és a halál húrja. A hangszeren a hárfás nem
szólaltathatta meg az összeset egyszerre, mert akkor felcsendült
volna a tökéletesség hangja, ami mindent megsemmisít. A férfi
mindhárom fiából hárfás lett, akiket szüleik három irányba
küldtek tanulni, hogy soha ne találkozzanak, mert mindegyikük csak
a saját dallamát tudta játszani. A zenészek egy esküvőn jöttek
össze, de nem ismerték fel egymást. Mikor elkezdtek játszani,
alapjaiban fordították fel a világot. A hárfák vésetei életre
keltek és mire egymást elpusztították, a connaught-i harcosok is
holtan hevertek körülöttük. Ezután Dagda is csak akkor vette elő
híres hangszerét legközelebb, mikor az istenek győzelmet arattak
a Magh Tuiredh-i csatában.
A hárfa mellett a bárdok és a filik
többféle hangszeren is megtanultak játszani. Ismerték a sípot, a
pánsípot, a dobot és használtak egy kis csengettyűs faágat is,
mellyel egyrészt a bárd jelenlétét, másrészt a közelgő
előadás, szertartás kezdetét jelezték. Nagy valószínűség
szerint a különféle hangszereket váltogatták, attól függően,
milyen hatást szerettek volna elérni, vagy milyen energiát akartak
közvetíteni a hallgatóság felé.
Ogham kövek
A régi történetek az Ogham írás feltalálását a
bölcsesség és az ékesszólás istenének, Oghma-nak
tulajdonították. Ogham jeleket főként Írországban és Walesben
- ott is az írek lakta területeken - találtak nagy számban, kövek
sarkára vésve. Írország, Wales és a Man sziget délnyugati
részén (a mitológiában mindig ez a halál területe, itt lehet
átjutni a túlvilágra), a hegyes területeken és Cork megyében
fordulnak elő nagy számban.
Látogatás
a tündérvilágba
A
hangszerek mágikus tulajdonságait és használóik varázslói
képességét a kelták soha nem vitatták, sőt, meg voltak győződve
arról, hogy a bárdok a sidhekbe, vagyis a tündérdombokba járnak,
ahol a tündérnép oktatja őket a zene tudományára.
A
kelta mondákban a nagy hírű bárdok is gyakran tettek utazásokat
a túlvilágra, hogy onnan visszatérve, az isteni (vagy tündéri)
erő által megszállva alkossák költeményeiket. Mikor awen, a
múzsa megihlette őket, természetfeletti erővel, látnoki
képességgel megáldva térhettek vissza földi otthonukba.
A
történetek szerint a Tuatha Dé Danann, vagyis Danu istennő népe,
az írek istenei (a későbbi tündérek) hozták magukkal a zene és
a költészet mágikus tudományát, amit északon tanultak egy
ismeretlen, varázserővel bíró néptől, ám ők is olyan hatalmas
tudásnak tartották, hogy csak egyes kiválasztott emberekkel voltak
hajlandóak megosztani.
A
tündérek birodalmában, Tir Na n-Og-ban, vagyis az Örök Fiatalság
Földjén állandóan folyt a mulatság. Az oda tévedt harcosok
egész nap vadásztak, ettek, ittak és szép asszonyokkal
játszadoztak, majd amikor megelégelték a lakomákat, dalokkal és
táncokkal szórakoztatták egymást. Amikor erről a csodás
vidékről hazatértek, már nem csak harcosok, hanem költők és
zenészek is lettek egy személyben.
Azok
a kiválasztottak, akik bebocsátást nyertek ezekre a varázslatos
földekre, és ott megfeleltek a tündérek feltételeinek, általában
egy mágikus erejű hangszert is kaptak tanítóiktól. Kétszer vagy
háromszor is többet élhettek, mint a többi ember, ám súlyos
árat kellett fizetniük a tudásért. Amikor tündérhonból
visszatértek a földi világba, általában púposok, sánták vagy
vakok lettek, ám amíg varázslatos hangszerükön játszottak, az
emberek hibátlan testűnek látták őket.
Persze
a legtöbben nem juthattak el Tündérországba. A nyugati szigeteken
élő bárdok ezért sokszor úgy tanulták a tündérek zenéjét,
hogy éjjelente kiültek a tengerpartra és hallgatták a Túlvilágról
átszűrődő dallamokat. Úgy tartották, aki egyszer hallotta, soha
többé nem tudta elfelejteni ezeket a varázslatos hangokat.
A tündérek tánca
A tündérek nem csak dalokkal csábították az
embereket, hanem időnként átjöttek a földi világba táncolni
is. Mivel itt nem anyagtalanul ropták, ezért mindig elnyűtték a
cipőiket, amiket azután az apró segítőik, a leprechaun-ok
javítottak meg. Aki egy ilyen mulatozásuk során a tündérek
zenéjét meghallotta, azonnal a dalnak megfelelő táncra perdült
és alig tudta abbahagyni.
A tánc varázslata és jövendölő szerepe még az
1950-es években is élt Írországban. Samhain-kor a fiatalok az
egyik faluból áttáncoltak a legközelebbi faluba, miközben az
öregek figyelték őket és a végén kiválasztották a legszebben
táncoló és a leggyorsabban célba érő párt. Úgy tartották,
akik megnyerik ezt a versengést, egy éven belül összeházasodnak.
Mágikus
költemények
A
bárdok zenéje és költészete egyaránt mágikus mesterségnek
számított. Mindkettőt alkalmasnak tartották az életadásra, a
gyógyításra és halál okozására is. Úgy vélték, a dallam és
a ritmus rezgése fellazítja a mágia szövetét, és így
akadálytalanul áramolhatnak a megfelelő információk, kérések,
átkok.
Háromféle
dalt különböztettek meg. A vidám (ide tartoztak a harci indulók
is), a szerelmes (és szomorú) dalok, és az altatók - amik nagy
erejüknél fogva örök álomba is ringathatták a gyanútlan
hallgatót - mind nagy erővel rendelkeztek.
Egyik
fontos varázsdaluk az aer volt. Akivel szemben alkalmazták,
felkészülhetett a legrosszabbra. Keléseket, pattanásokat rosszabb
esetben halált is okozhattak vele annak, akire megharagudtak.
Tudományuk
másik fontos eleme volt az ail-geis, ami egy olyan kérés volt,
amit teljesítenie kellett annak, akihez intézték. Ha valaki volt
olyan merész, hogy ezt megtagadja, megfosztatott becsületétől és
gúnyolódás céltáblája lett.
Írország
négy tartományában egy-egy bárdközpont és több kisebb bárdház
létezett. A Munsterben lévő központban az altatót, Lensterben a
szerelmes és szomorú dalokat, Ulsterben a vidám és harci dalokat,
Connaughtban pedig a szatirikus énekeket tanították. Egy igazi
bárdnak végig kellett járnia mind a négy iskolát, hogy sikeres
tanulmányai fejében megkapja mind a négy megkülönböztető
szalagot.
A
költők nagy versenyeken mérték össze tudásukat, ami jó
alkalmat kínált a vásárokra, a harcosok és kocsihajtók
próbájára, a mulatozásra. Az énekmondók hangszeren is
játszhattak, de ez nem volt számukra kötelező. Olyan bárd is
akadt, aki kellő énekhang híján csak beszélt és azzal is
remekül elboldogult. Minden dalukat memorizálták, így akár több
száz hosszú költeményt is fejben kellett tartaniuk.
A
bárdokat útjuk során mindenhol különleges bánásmódban
részesítették. Ha megsértették őket teljes joggal írhatták
meg az illetőnek szánt szatirikus költeményt, ami több
generáción keresztül csorbította a sértegető fél hírnevét. A
kelta nép a glam dicin, vagyis a ráolvasó ének erejétől
rettegve jobban félt a bárdoktól, mint a harcosoktól.
A
költők megkülönböztető jelzésként általában hajukat egy
"bárdszalaggal" összefogva viselték, így útjuk során
mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ha nem akarnak átkot a
fejükre, akkor kellő tisztelettel bánjanak velük.
Bárdok a harcmezőn
A harcos bárdok versbe szedett mágikus énekekkel
segítették a sereget. Nem fogtak fegyvert, csak mágiával
harcoltak. Dallamvezetésük kacskaringósságával igyekeztek
kikerülni az ellenség mágikus védelmét. A skótok híres
hangszere a duda szolgálta a védelem megalapozását és
fanatizálta a harcosokat. Elnyomta az ellenséges sereg harcosainak
énekét, ami nagy előnynek számított, miután a keltáknál rossz
előjel volt, ha egy harcos meghallotta az ellenség mágikus dalait.
Számára a csata valószínűleg halállal végződött.
A bárdokhoz
hasonlóan a druidák is használták a hangok erejét. Az ő
feladatuk azonban nem a történetmondás volt. Kelta területeken és
egyes Wicca covenek szertartásaiban manapság is nyomon követhető
a nap köszöntésének szokása, mely az ókori kelta törzsek
druidáinak hagyományaiból ered. A törzs fődruidája énekkel
köszöntötte a túlvilágról visszatérő, felkelő napot, majd
naplementekor szintén dallal búcsúztatta.
Mágikus
kántálásuk, az amrun segítségével isteneik nevének
ismételgetésével az azokban rejtező erőt hozták felszínre,
hogy növeljék saját belső erejüket. A fák hangjainak
segítségével pedig beléphettek a valóság magasabb szféráiba
és a sámánokhoz hasonlóan utazásokat tehettek más világokba.
A fák
hangjai
A
fák ábécéje, az Ogham a latin ábécén alapuló rovásírás.
Eredetileg 20 jelből állt, a modernizált változata 25-ből.
Bizonyíthatóan csak a IV. században kezdték el használni az
általunk ismert formában, de valószínűsíthető, hogy az már
egy sokkal régebbi mágikus rendszer folytatása volt. Egy XII.
századi könyv szerint az ogham írásnak több jelentése lehetett.
Valószínűleg köze volt az időszámításhoz, dallamok
leírásához, jogi- és szertartási szövegek jegyzéséhez, és
akár kézzel el is lehetett mutogatni a jeleket. Egyes
feltételezések szerint minden ogham jelnek volt egy megfelelője a
hárfán is. Az adott hang (vagy húr) megszólaltatása megfelelt a
hozzá tartozó ogham hang kiejtésének és a jel által
szimbolizált szféra megidézésének.
A kelták
varázstudói különleges figyelmet fordítottak a természetre, és
a fákhoz is különböző hangokat társítottak. Az
ogham ábécé egyes jelei is fákról (illetve egyéb növényekről)
lettek elnevezve.
A
fák hangjainak megismeréséhez azonban nem elég csak az ogham
ábécé jeleit tanulmányozni. Egy fa mellett kezdjünk el
valamilyen hangszeren játszani és figyeljünk. A növény a saját
'lélek-hangját' elnyeli, és egy energiamintát küld válaszul,
ami által kapcsolatba kerülhetünk a 'fa szellemével'.
Ezzel
a gyakorlattal fejleszthetjük szellemi látásunkat, és közelebb
kerülhetünk egy majdnem feledésbe merült tudáshoz, ami segít
abban, hogy visszataláljunk az elvesztett harmóniához.
Nayah
(Hihetetlen Magazin)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése