A kelták mindennapjainak
szerves részét képezte a történetmesélés és a csodás
lényekről szóló elbeszélések. Úgy tartották, tündérek
laknak a házakban, a folyókban, a tavakban, a hegyekben de még a
föld mélyén is, és az ő jóságuk vagy gonoszságuk hatással
van az emberek életére. A segítő tündérek nagy megbecsülésnek
örvendtek, étellek, itallal vendégelték meg őket, de a gonosz
vagy incselkedő lényeknek is tettek ki ajándékokat a biztonság
kedvéért.
A bárdok tanítói
A leghíresebb tündérek
a Tuatha dé Danann, azaz Danu istennő népe, más néven sidhe. Ők
a tündérek elit rétege, és az írek legfőbb istenei, akik
elhozták számukra a költészetet, a mágiát és a tudományokat.
Tir Na n-Og-ból, az Örök Fiatalság Földjéről látogattak át
az emberek birodalmába, és legtöbbször a nyári félévben
lehetett találkozni velük.
A
kelták vándorénekeseit tündérek vitték át a másik világba,
hogy ott zenére és varázslásra tanítsák őket. Bár az emberek
számára csak néhány nap vagy hét telt el ebben a csodás
birodalomban, mire hazatértek, már évek vagy akár évtizedek is
elmúltak saját idejük szerint. Tanítóiktól mágikus
hangszereket is kaptak jutalmul és a nép sosem vitatta, hogy ezek
és a bárdok varázslói képességei a tündérektől származnak.
Úgy hitték, aki egyszer hallotta a tündérzenét, soha többé nem
tudta elfelejteni és egész életében vágyakozott arra, hogy újra
hallhassa.
Az a kiválasztott, aki a
tanítók minden feltételének megfelelt, kétszer-háromszor több
ideig élhetett, mind egy átlagember. Amikor visszatért saját
hazájába, általában púpos, sánta vagy vak lett, ezt adta
cserébe a tündérek tudásáért. Ám amíg varázslatos hangszere
a birtokában volt, az emberek tökéletesnek látták és zenéjét
újra hallani akarták.
Amikor a
tündérek átjöttek az emberek világába táncolni, anyagi
formájukban sokszor elnyűtték a cipőiket. Így mindig
tartózkodott a közelükben egy apró lény, a leprechaun, hogy
megjavítsa a széttáncolt lábbeliket. A leprechaun egyik kezében
kis cipészkalapácsot, másikban egy kulcsot cipelt, fején
háromszögletű kalapot viselt, és többnyire zöld ruhában járt.
Egy levél alatt üldögélve foltozta a tündérek cipőit, de
ébersége ekkor sem lankadt. Arannyal teli edénykéjét egy kút
mélyén rejtegette, de ahhoz, hogy ezt megszerezzék, előbb kellett
megpillantaniuk a leprechaunt, mint hogy ő meglátta volna az
embereket. Amikor végzett a munkával, éjszakára cluricaun-ná
változott és mindenféle csínyeket követett el. Kifosztotta a
borospincéket és különféle állatokon lovagolt a holdfényben.
Tündérkörök
Gyakorta látható a
réteken, erdőkben gombakör, olyan gombák csoportja, amik
szabályos kör alakban, néha egészen kicsi, máskor hatalmas
gyűrűben nőnek. A walesiek úgy tartották, ezek a tündérgyűrűk
vagy boszorkánykörök egy táncoló tündérnép, a tylwyth teg
lábnyomai.
Házimanók és
csínytevők
Sokfelé ismertek voltak
a leprechaunhoz hasonlóan szorgos, többnyire apró termetű lények.
Legismertebb házimanók a kicsi, ráncos, barna bőrű, többnyire
meztelen, vagy rongyos ruhájú brownie-k, akik szintén munkájukról
voltak híresek, de ők az emberek életét igyekeztek megkönnyíteni.
Beköltöztek a házakba, és minden éjjel, amíg a gazda aludt,
elvégezték a házimunkát, elrendezték a jószágokat, de ha lusta
szolgáló lakott a háznál, azt bosszantották és kínozták.
Elvárták, hogy tejszínt, tejet és mézes süteményt tegyenek ki
számukra, de ha túl sok ételt vagy ruhát hagytak elöl a házban,
megsértődtek és elköltöztek. Bár segítőkészek voltak az
emberekkel, nem kedvelték, ha kritizálták a munkájukat, vagy
kigúnyolták őket. Amikor egy brownie megsértődött és bosszúból
gonoszságokat kezdett művelni, már a boggart elnevezéssel
illették és persze igyekeztek minél előbb kiengesztelni.
Szintén szorgalmas, de
mindig segítőkész lények hírében álltak az írországi
bean-tighe-k, az idős asszony képében megjelenő tündérek, akik
szívesen vigyáztak a kisgyerekekre és tejszín, eper és sütemény
ellenében még a házimunkát is elvégezték. Ezek a kedves,
nagymamaszerű lények rendkívül barátságosak voltak az
édesanyákhoz, igyekeztek megkönnyíteni a dolgukat a ház körül.
Jelenlétük áldás volt az otthonra és a családra.
A csínytevő házimanók
cornwalli megfelelői a pixie-k, akik gyakran sündisznó alakban
jelentek meg. Ezek az apró, zöld tündérek általában mocsarakban
vagy kövek árnyékában ropták a táncot és rázták kis
csengettyűiket, de ha úgy tartotta kedvük, lovakat loptak majd a
hátukra ülve hajszolták őket vagy a házak konyháiban
garázdálkodtak. Az embereket nem bántották, de apró
bosszantásaik és többnyire rosszul végződő szívességeik miatt
nem igazán voltak kedveltek.
A házak körül ólálkodó
tündérnépek között jelentős szerepük volt a halálszellemeknek
is, pl. a banshee-nek, aki kisírt, vörös szemével, hosszú, fakó
hajával és vérfagyasztó sírásával riogatta az embereket. Úgy
tartották, ez a női tündér zöld ruhát és szürke köpenyt
visel, és aki meghallja a kiáltását, arra hamarosan halál vár.
Skót megfelelője a bean nighe, akit legtöbbször folyók és
patakok mellett lehetett megpillantani, amint azoknak az embereknek a
vérfoltos ruháit mossa, akik hamarosan meg fognak halni. Úgy
hitték, azoknak az asszonyoknak a szellemei ők, akik szülés
közben haltak meg, és addig kell újra és újra mosniuk, amint
bele nem halnak ebbe újra.
Goblinok és gonosztevők
Sok kelta történet
említ rosszindulatú óriásokat is, akik Skócia nyugati
fennsíkjain fachan, a Man szigeten foawr, az íreknél fomoiri néven
voltak ismertek. Többnyire egy szemmel, egy kézzel, egy lábbal és
szöges bunkót lóbálva vagy hatalmas sziklákat dobálva jelentek
meg és így riogatták az embereket, vagy ha éppen olyan kedvük
volt, elragadták a jószágokat.
Egy
mogorva, rút tündérfajta, a spriggan is meg tudott jelenni
óriásként. Ez a nép úgy tartotta, ők valójában óriások
szellemei, és ezt bizonyítandó, hatalmas méretűre voltak képesek
felfújni magukat. Ők őrizték a
föld mélyén rejtőző kincseket, de emellett pusztító, veszélyes
tolvajok hírében is álltak, akik kirabolták az emberek házait,
elpuszították a termést és állítólag még gyerekeket is
elragadtak, hogy csúf kicsinyeiket hagyják ott helyettük. Ám
még ők sem tartoztak a leggonoszabb tündérek, vagyis a goblinok,
más néven bogie-k közé.
Ezek a fondorlatos lények
sokszor állatalakban jelentek meg vagy tündérgyümölcsökkel
csábították el az embereket, legtöbbször a gyerekeket.
Szerteágazó nemzetségük legtöbb tagja nem egyértelműen
számított gonosznak vagy jónak, de kiszámíthatatlanságuk
folytán az emberek sokszor kerültek összetűzésbe velük. Gonosz
megfelelőiket sokszor hobgoblinoknak nevezték, bár ez a név más
tájegységeken inkább a barátságos kis brownie-t jelentette.
Az egyik leghírhedtebb,
a goblinok nemzetségébe tartozó tündér az ír phooka, aki úgy
tartotta, őt illeti az a termény, amit a parasztok nem takarítanak
be Samhain, azaz november 1. napjáig. Nagy büntetésre
számíthatott, aki ezután kezdett aratni, hiszen már a phooka-t
lopta meg. Arról is híres volt, hogy különféle állatok alakját
tudta felvenni, bár többnyire lángoló, sötét szemei elárulták.
Legtöbbször lóként jelent meg, de találkoztak már kutya, sas
vagy bika formájú phooka-val is. Amikor egy fáradt utazó a hátára
ült, vadul vágtatni kezdett, majd valahol levetette magáról
utasát és odébbállt. Hasonlóan veszélyes volt a patakokban
tanyázó skót shellycoat, aki a testét fedő kagylók
csilingelésével vezette félre a vándorokat.
Szintén a goblinok
között tartották számon a bogle-t. Ez a tündér kizárólag
bűnözökkel, gyilkosokkal, tolvajokkal szemben volt ellenséges,
másokat nem bántott. Ezzel szemben a legfélelmetesebb és
leghírhedtebb goblin a redcap bárkire rátámadt, aki a tanyájára
merészkedett. Romos tornyokban, rossz hírű, elhagyott házakban
húzta meg magát, amiket mindenki igyekezett elkerülni. Emberi
vérrel festett, piros sapkájáról ismerték fel.
A nemzetség egyik
kevésbé vérszomjas népe a mesebeli hét törpéhez hasonló
bányászgoblinok. Ahogy keresték az érceket, kopogtattak, erről
nevezték el őket knocker-nek. Ha elég ételt hagytak hátra
számukra, nem piszkálták az embereket, sőt, még szerencsésnek
is számított az, aki összetalálkozott velük a mélyben, hiszen
ők csak a jó érclelőhelyeken bányásztak.
A tündérek átka
Az
emberek, különösen nyári éjszakákon nem szívesen aludtak a
tündérek tisztásain vagy kedvenc fái alatt, mert ha
valaki megzavarta őket, még a jóindulatúak is haragra gerjedtek.
Mivel az időtlenségben éltek, nem számított nekik, mikor
torolják meg a rajtuk esett sérelmet. Ha az illető már meghalt, a
leszármazottait érte az átkuk. Ki lehetett engesztelni őket, ám
ehhez többnyire hosszadalmas próbák sorát és egy tündérországban
tett utazást kellett túlélnie a jelentkezőnek.
A vizek tündérei
A kagylókkal
fedett shellycoat mellett rengeteg más, vízhez kötődő tündér
ismeretes, mint pl. a merrow, azaz a sellők, akik többnyire vörös,
tollas fejfedőt viseltek, amit ha valaki ellopott tőlük, többé
nem voltak képesek visszatérni a tengerbe. A hímneműek
barátságosak voltak, de nem túl megnyerő külsejűek. Sokszor kis
termetű, szarv nélküli marhaként futkároztak a tengerparton. A
női sellők szépségét azonban sok dalos megénekelte, de amikor
feltűntek, azt többnyire a vihar előjelének tartották. Gyakran
előfordult, hogy egy sellőlány beleszeretett egy emberbe majd
házasságot is kötött vele.
A selkie
a fókatündérek elnevezése, akik az
Orkney és Shetland szigetek körüli tengerben éltek. Az asszonyok
képesek voltak levetni fókabőrüket, és csodaszép nők képében
megjelenni az emberek között. Ha egy férfi megszerzett egy ilyen
üres bőrt, a selkie-nek muszáj volt feleségül mennie hozzá.
Ezután az embernek csak arra kellett ügyelnie, hogy a bőrt jól
elrejtse, mert ha a nő megtalálta, azonnal felöltötte és újra
eltűnt a tengerben, az elhagyott férjnek pedig megszakadt a szíve
bánatában. A legendák szerint a hímnemű selkie-k képesek voltak
vihart támasztani, hogy hajókat borítsanak fel, így állva
bosszút azokért a rokonaikért, akikkel emberek végeztek.
A többnyire hatalmas,
uszonyos lábú ló formájában megjelenő skót nuckelavee szintén
a tengerek lakója volt, de gonosz szemeiről már első pillantásra
látszott, hogy rosszindulatú. Nyaka alig bírta tartani óriási
méretű fejét, és mivel nem volt bőre, látszottak sárga erei,
fekete vére, vörös izmai és fehér inai. Csak a tengervizet
kedvelte, így ha valakit üldözőbe vett, elég volt csak
belegázolni egy folyóba vagy patakba és a lény visszafordult.
A skót kelpie is ló
képében jelent meg, bár néha szőrös emberként is mutatkozott.
Rokonával ellentétben nem a tengerekben, hanem folyók és patakok
közelében élt. Fiatal, barátságos lónak látszott, aki
megengedte az embereknek, hogy a hátára üljenek, de kellemetlen
meglepetést okozhatott, amikor gyanútlan utasával beszáguldott a
vízbe.
Sokkal veszélyebb a
tavakban és tengerekben is megtalálható each uisge, aki szintén
képes volt ló alakját felvenni, de csak akkor, ha érezte a tenger
illatát. Miután szétmarcangolta áldozatát, a mája kivételével
az egészet felfalta.
A folyótorkolatok gonosz
tündére volt a peg powler, a zöld, hegyes fogáról híres
boszorkány, aki megragadta a vízben állók bokáját, majd lehúzta
áldozatát a víz alá, és addig tartotta ott, amíg megfulladt.
Akadtak olyan gyönyörű,
csábító vízitündérek is, akik a szirénekhez hasonlóan
elbájolták az embereket. Ilyen volt a glaistig, aki hosszú, zöld
ruha alá rejtette kecsketestét, hogy magához csalja a férfiakat,
majd táncra bírja őket, végül kiszívja a vérüket. Ám sokszor
kedves és segítőkész volt, ellátta az időseket, a gyerekeket
vagy őrizte a parasztok állatait. Ennek a tündérnek a szárazföldi
rokona a corrigan, aki éjjel gyönyörű szűzként, nappal pedig
ronda banyaként jelent meg, aki azonban nem a férfiak vérét
akarta, csak hogy végre valaki beleszeressen és kövesse a nappali
életébe is. Amikor ez megtörtént, örökre megtartotta szépséges
alakját.
Bár a legtöbb
vízitündér elbűvölően szép volt, mégis óvakodtak tőlük. A
well spirit-ek, azaz a kút tündérei is kedvelték az emberek
társaságát, és akit sikerült átölelniük, azt lehúzták
magukkal a kútba, hogy ott örök életükre társuk legyen.
Ahogy
léteztek csodaszép, de ártó szándékú lények, úgy voltak
rútak, de kedvesek is, mint a skót tavitündér, a szőrrel
borított testű, mindig szomorú urisk, akivel ijesztő kinézete
miatt senki
sem barátkozott.
Az őrzők
A
kelták varázstudói, a druidák nagy becsben tartották szent
ligeteiket, dombjaikat, a folyókat, tavakat és a fákat. Ezekhez
sokszor tündéreket is társítottak, akiknek a feladata az őrködés
volt. Ilyen őrtündér a korred, egy torzonborz, szeszélyes, de
barátságos lény, aki a britanniai állóköveket, azaz a
menhireket védelmezte, és a
lunantishess (vagy lunantishee), aki a kökénybokrokra vigyázott,
nehogy bárki ágat törjön róluk november 11-én és május 11-én.
Aki ezt megszegte, arra nagy szerencsétlenség várt.
Ha a kelták csodás
világában kalandozunk, még számtalan, ma is élő legendával
lehetünk gazdagabbak. Csak arra kell figyelnünk, ne dühítsük fel
egyik tündért sem, és ha tehetjük, vendégeljük meg őket tejjel
és süteménnyel.
Nayah