Kelta tündérek

A kelták mindennapjainak szerves részét képezte a történetmesélés és a csodás lényekről szóló elbeszélések. Úgy tartották, tündérek laknak a házakban, a folyókban, a tavakban, a hegyekben de még a föld mélyén is, és az ő jóságuk vagy gonoszságuk hatással van az emberek életére. A segítő tündérek nagy megbecsülésnek örvendtek, étellek, itallal vendégelték meg őket, de a gonosz vagy incselkedő lényeknek is tettek ki ajándékokat a biztonság kedvéért.

A bárdok tanítói

A leghíresebb tündérek a Tuatha dé Danann, azaz Danu istennő népe, más néven sidhe. Ők a tündérek elit rétege, és az írek legfőbb istenei, akik elhozták számukra a költészetet, a mágiát és a tudományokat. Tir Na n-Og-ból, az Örök Fiatalság Földjéről látogattak át az emberek birodalmába, és legtöbbször a nyári félévben lehetett találkozni velük.

A kelták vándorénekeseit tündérek vitték át a másik világba, hogy ott zenére és varázslásra tanítsák őket. Bár az emberek számára csak néhány nap vagy hét telt el ebben a csodás birodalomban, mire hazatértek, már évek vagy akár évtizedek is elmúltak saját idejük szerint. Tanítóiktól mágikus hangszereket is kaptak jutalmul és a nép sosem vitatta, hogy ezek és a bárdok varázslói képességei a tündérektől származnak. Úgy hitték, aki egyszer hallotta a tündérzenét, soha többé nem tudta elfelejteni és egész életében vágyakozott arra, hogy újra hallhassa.

Az a kiválasztott, aki a tanítók minden feltételének megfelelt, kétszer-háromszor több ideig élhetett, mind egy átlagember. Amikor visszatért saját hazájába, általában púpos, sánta vagy vak lett, ezt adta cserébe a tündérek tudásáért. Ám amíg varázslatos hangszere a birtokában volt, az emberek tökéletesnek látták és zenéjét újra hallani akarták.

Amikor a tündérek átjöttek az emberek világába táncolni, anyagi formájukban sokszor elnyűtték a cipőiket. Így mindig tartózkodott a közelükben egy apró lény, a leprechaun, hogy megjavítsa a széttáncolt lábbeliket. A leprechaun egyik kezében kis cipészkalapácsot, másikban egy kulcsot cipelt, fején háromszögletű kalapot viselt, és többnyire zöld ruhában járt. Egy levél alatt üldögélve foltozta a tündérek cipőit, de ébersége ekkor sem lankadt. Arannyal teli edénykéjét egy kút mélyén rejtegette, de ahhoz, hogy ezt megszerezzék, előbb kellett megpillantaniuk a leprechaunt, mint hogy ő meglátta volna az embereket. Amikor végzett a munkával, éjszakára cluricaun-ná változott és mindenféle csínyeket követett el. Kifosztotta a borospincéket és különféle állatokon lovagolt a holdfényben.

Tündérkörök

Gyakorta látható a réteken, erdőkben gombakör, olyan gombák csoportja, amik szabályos kör alakban, néha egészen kicsi, máskor hatalmas gyűrűben nőnek. A walesiek úgy tartották, ezek a tündérgyűrűk vagy boszorkánykörök egy táncoló tündérnép, a tylwyth teg lábnyomai.

Házimanók és csínytevők

Sokfelé ismertek voltak a leprechaunhoz hasonlóan szorgos, többnyire apró termetű lények. Legismertebb házimanók a kicsi, ráncos, barna bőrű, többnyire meztelen, vagy rongyos ruhájú brownie-k, akik szintén munkájukról voltak híresek, de ők az emberek életét igyekeztek megkönnyíteni. Beköltöztek a házakba, és minden éjjel, amíg a gazda aludt, elvégezték a házimunkát, elrendezték a jószágokat, de ha lusta szolgáló lakott a háznál, azt bosszantották és kínozták. Elvárták, hogy tejszínt, tejet és mézes süteményt tegyenek ki számukra, de ha túl sok ételt vagy ruhát hagytak elöl a házban, megsértődtek és elköltöztek. Bár segítőkészek voltak az emberekkel, nem kedvelték, ha kritizálták a munkájukat, vagy kigúnyolták őket. Amikor egy brownie megsértődött és bosszúból gonoszságokat kezdett művelni, már a boggart elnevezéssel illették és persze igyekeztek minél előbb kiengesztelni.

Szintén szorgalmas, de mindig segítőkész lények hírében álltak az írországi bean-tighe-k, az idős asszony képében megjelenő tündérek, akik szívesen vigyáztak a kisgyerekekre és tejszín, eper és sütemény ellenében még a házimunkát is elvégezték. Ezek a kedves, nagymamaszerű lények rendkívül barátságosak voltak az édesanyákhoz, igyekeztek megkönnyíteni a dolgukat a ház körül. Jelenlétük áldás volt az otthonra és a családra.

A csínytevő házimanók cornwalli megfelelői a pixie-k, akik gyakran sündisznó alakban jelentek meg. Ezek az apró, zöld tündérek általában mocsarakban vagy kövek árnyékában ropták a táncot és rázták kis csengettyűiket, de ha úgy tartotta kedvük, lovakat loptak majd a hátukra ülve hajszolták őket vagy a házak konyháiban garázdálkodtak. Az embereket nem bántották, de apró bosszantásaik és többnyire rosszul végződő szívességeik miatt nem igazán voltak kedveltek.

A házak körül ólálkodó tündérnépek között jelentős szerepük volt a halálszellemeknek is, pl. a banshee-nek, aki kisírt, vörös szemével, hosszú, fakó hajával és vérfagyasztó sírásával riogatta az embereket. Úgy tartották, ez a női tündér zöld ruhát és szürke köpenyt visel, és aki meghallja a kiáltását, arra hamarosan halál vár. Skót megfelelője a bean nighe, akit legtöbbször folyók és patakok mellett lehetett megpillantani, amint azoknak az embereknek a vérfoltos ruháit mossa, akik hamarosan meg fognak halni. Úgy hitték, azoknak az asszonyoknak a szellemei ők, akik szülés közben haltak meg, és addig kell újra és újra mosniuk, amint bele nem halnak ebbe újra.

Goblinok és gonosztevők

Sok kelta történet említ rosszindulatú óriásokat is, akik Skócia nyugati fennsíkjain fachan, a Man szigeten foawr, az íreknél fomoiri néven voltak ismertek. Többnyire egy szemmel, egy kézzel, egy lábbal és szöges bunkót lóbálva vagy hatalmas sziklákat dobálva jelentek meg és így riogatták az embereket, vagy ha éppen olyan kedvük volt, elragadták a jószágokat.

Egy mogorva, rút tündérfajta, a spriggan is meg tudott jelenni óriásként. Ez a nép úgy tartotta, ők valójában óriások szellemei, és ezt bizonyítandó, hatalmas méretűre voltak képesek felfújni magukat. Ők őrizték a föld mélyén rejtőző kincseket, de emellett pusztító, veszélyes tolvajok hírében is álltak, akik kirabolták az emberek házait, elpuszították a termést és állítólag még gyerekeket is elragadtak, hogy csúf kicsinyeiket hagyják ott helyettük. Ám még ők sem tartoztak a leggonoszabb tündérek, vagyis a goblinok, más néven bogie-k közé.

Ezek a fondorlatos lények sokszor állatalakban jelentek meg vagy tündérgyümölcsökkel csábították el az embereket, legtöbbször a gyerekeket. Szerteágazó nemzetségük legtöbb tagja nem egyértelműen számított gonosznak vagy jónak, de kiszámíthatatlanságuk folytán az emberek sokszor kerültek összetűzésbe velük. Gonosz megfelelőiket sokszor hobgoblinoknak nevezték, bár ez a név más tájegységeken inkább a barátságos kis brownie-t jelentette.

Az egyik leghírhedtebb, a goblinok nemzetségébe tartozó tündér az ír phooka, aki úgy tartotta, őt illeti az a termény, amit a parasztok nem takarítanak be Samhain, azaz november 1. napjáig. Nagy büntetésre számíthatott, aki ezután kezdett aratni, hiszen már a phooka-t lopta meg. Arról is híres volt, hogy különféle állatok alakját tudta felvenni, bár többnyire lángoló, sötét szemei elárulták. Legtöbbször lóként jelent meg, de találkoztak már kutya, sas vagy bika formájú phooka-val is. Amikor egy fáradt utazó a hátára ült, vadul vágtatni kezdett, majd valahol levetette magáról utasát és odébbállt. Hasonlóan veszélyes volt a patakokban tanyázó skót shellycoat, aki a testét fedő kagylók csilingelésével vezette félre a vándorokat.

Szintén a goblinok között tartották számon a bogle-t. Ez a tündér kizárólag bűnözökkel, gyilkosokkal, tolvajokkal szemben volt ellenséges, másokat nem bántott. Ezzel szemben a legfélelmetesebb és leghírhedtebb goblin a redcap bárkire rátámadt, aki a tanyájára merészkedett. Romos tornyokban, rossz hírű, elhagyott házakban húzta meg magát, amiket mindenki igyekezett elkerülni. Emberi vérrel festett, piros sapkájáról ismerték fel.

A nemzetség egyik kevésbé vérszomjas népe a mesebeli hét törpéhez hasonló bányászgoblinok. Ahogy keresték az érceket, kopogtattak, erről nevezték el őket knocker-nek. Ha elég ételt hagytak hátra számukra, nem piszkálták az embereket, sőt, még szerencsésnek is számított az, aki összetalálkozott velük a mélyben, hiszen ők csak a jó érclelőhelyeken bányásztak.

A tündérek átka

Az emberek, különösen nyári éjszakákon nem szívesen aludtak a tündérek tisztásain vagy kedvenc fái alatt, mert ha valaki megzavarta őket, még a jóindulatúak is haragra gerjedtek. Mivel az időtlenségben éltek, nem számított nekik, mikor torolják meg a rajtuk esett sérelmet. Ha az illető már meghalt, a leszármazottait érte az átkuk. Ki lehetett engesztelni őket, ám ehhez többnyire hosszadalmas próbák sorát és egy tündérországban tett utazást kellett túlélnie a jelentkezőnek.

A vizek tündérei

A kagylókkal fedett shellycoat mellett rengeteg más, vízhez kötődő tündér ismeretes, mint pl. a merrow, azaz a sellők, akik többnyire vörös, tollas fejfedőt viseltek, amit ha valaki ellopott tőlük, többé nem voltak képesek visszatérni a tengerbe. A hímneműek barátságosak voltak, de nem túl megnyerő külsejűek. Sokszor kis termetű, szarv nélküli marhaként futkároztak a tengerparton. A női sellők szépségét azonban sok dalos megénekelte, de amikor feltűntek, azt többnyire a vihar előjelének tartották. Gyakran előfordult, hogy egy sellőlány beleszeretett egy emberbe majd házasságot is kötött vele.

A selkie a fókatündérek elnevezése, akik az Orkney és Shetland szigetek körüli tengerben éltek. Az asszonyok képesek voltak levetni fókabőrüket, és csodaszép nők képében megjelenni az emberek között. Ha egy férfi megszerzett egy ilyen üres bőrt, a selkie-nek muszáj volt feleségül mennie hozzá. Ezután az embernek csak arra kellett ügyelnie, hogy a bőrt jól elrejtse, mert ha a nő megtalálta, azonnal felöltötte és újra eltűnt a tengerben, az elhagyott férjnek pedig megszakadt a szíve bánatában. A legendák szerint a hímnemű selkie-k képesek voltak vihart támasztani, hogy hajókat borítsanak fel, így állva bosszút azokért a rokonaikért, akikkel emberek végeztek.

A többnyire hatalmas, uszonyos lábú ló formájában megjelenő skót nuckelavee szintén a tengerek lakója volt, de gonosz szemeiről már első pillantásra látszott, hogy rosszindulatú. Nyaka alig bírta tartani óriási méretű fejét, és mivel nem volt bőre, látszottak sárga erei, fekete vére, vörös izmai és fehér inai. Csak a tengervizet kedvelte, így ha valakit üldözőbe vett, elég volt csak belegázolni egy folyóba vagy patakba és a lény visszafordult.

A skót kelpie is ló képében jelent meg, bár néha szőrös emberként is mutatkozott. Rokonával ellentétben nem a tengerekben, hanem folyók és patakok közelében élt. Fiatal, barátságos lónak látszott, aki megengedte az embereknek, hogy a hátára üljenek, de kellemetlen meglepetést okozhatott, amikor gyanútlan utasával beszáguldott a vízbe.

Sokkal veszélyebb a tavakban és tengerekben is megtalálható each uisge, aki szintén képes volt ló alakját felvenni, de csak akkor, ha érezte a tenger illatát. Miután szétmarcangolta áldozatát, a mája kivételével az egészet felfalta.

A folyótorkolatok gonosz tündére volt a peg powler, a zöld, hegyes fogáról híres boszorkány, aki megragadta a vízben állók bokáját, majd lehúzta áldozatát a víz alá, és addig tartotta ott, amíg megfulladt.

Akadtak olyan gyönyörű, csábító vízitündérek is, akik a szirénekhez hasonlóan elbájolták az embereket. Ilyen volt a glaistig, aki hosszú, zöld ruha alá rejtette kecsketestét, hogy magához csalja a férfiakat, majd táncra bírja őket, végül kiszívja a vérüket. Ám sokszor kedves és segítőkész volt, ellátta az időseket, a gyerekeket vagy őrizte a parasztok állatait. Ennek a tündérnek a szárazföldi rokona a corrigan, aki éjjel gyönyörű szűzként, nappal pedig ronda banyaként jelent meg, aki azonban nem a férfiak vérét akarta, csak hogy végre valaki beleszeressen és kövesse a nappali életébe is. Amikor ez megtörtént, örökre megtartotta szépséges alakját.

Bár a legtöbb vízitündér elbűvölően szép volt, mégis óvakodtak tőlük. A well spirit-ek, azaz a kút tündérei is kedvelték az emberek társaságát, és akit sikerült átölelniük, azt lehúzták magukkal a kútba, hogy ott örök életükre társuk legyen.

Ahogy léteztek csodaszép, de ártó szándékú lények, úgy voltak rútak, de kedvesek is, mint a skót tavitündér, a szőrrel borított testű, mindig szomorú urisk, akivel ijesztő kinézete miatt senki sem barátkozott.

Az őrzők

A kelták varázstudói, a druidák nagy becsben tartották szent ligeteiket, dombjaikat, a folyókat, tavakat és a fákat. Ezekhez sokszor tündéreket is társítottak, akiknek a feladata az őrködés volt. Ilyen őrtündér a korred, egy torzonborz, szeszélyes, de barátságos lény, aki a britanniai állóköveket, azaz a menhireket védelmezte, és a lunantishess (vagy lunantishee), aki a kökénybokrokra vigyázott, nehogy bárki ágat törjön róluk november 11-én és május 11-én. Aki ezt megszegte, arra nagy szerencsétlenség várt.

Ha a kelták csodás világában kalandozunk, még számtalan, ma is élő legendával lehetünk gazdagabbak. Csak arra kell figyelnünk, ne dühítsük fel egyik tündért sem, és ha tehetjük, vendégeljük meg őket tejjel és süteménnyel.

Nayah

(Hihetetlen Magazin)

Az őselemek mágiája

Az őselemek tisztelete valószínűleg minden kultúra mágikus világképének szerves része volt. A modern mágia gyakorlatában is fontos szerepet játszik a négy alapelem megidézése, a szertartásokon való megszemélyesítése, az elemi szellemek tisztelete. Ahhoz azonban, hogy ezekkel az energiákkal dolgozni tudjunk, nem elég csak a megfelelő idéző pentagramot felrajzolni, vagy az őselemhez tartozó szertartási eszközöket használni. A legfontosabb, hogy önmagunkban ébresszük fel a föld, a víz, a levegő és a tűz erejét és az általuk képviselt tulajdonságokkal fejlesszük személyiségünket.

Ahhoz, hogy elérjük az őselemek szellemeit és életre keltsük azokat saját magunkban is, meg kell tanulnunk a meditációnak egy formáját, ami az asztrális síkra visz el bennünket. Többféle módon is beléphetünk ebbe a világba. A sámánok különféle hallucinogén növényei, a szertartási dobok által okozott révület, vagy a modern meditációs technikák is ezt a célt szolgálják.

Bár ez a sík nagyon képlékeny, találhatunk (és létre is hozhatunk) benne fix pontokat, amikhez bármikor visszatérhetünk. Ilyen lehet egy meditációs kamra, egy szoba, egy hegycsúcs, egy rét, vagy bármi, ami fontos számunkra, és ahonnan indulni szeretnénk, vagy ahol valakivel találkozni szoktunk. Figyeljünk arra, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott állapotban kezdjünk bele a gyakorlatba, mert az asztráltestünkben lévő kiegyensúlyozatlanságok, problémák kivetülhetnek az asztrális síkon, ami megnehezíti a feladat elvégzését.

Az alábbiakban egy lehetséges példát szeretnék bemutatni a kelta mitológiára alapozva, de használhatunk bármilyen, számunkra jelentős helyszínt is. Azért választottam ezt, mert a kelták, és tanítóik, a druidák a nyugati mágikus tradíció meghatározói voltak.

A négy ereklye

Az ír sziget benépesítésének története a Lébor Gabala Eirean, vagyis a Hódítások Könyve hat honfoglalást mesél el. Az egyik honfoglaló nép, a Tuatha dé Danann (Danu istennő népe, más néven Sidhe) Tir na nÓg-ból, a Fiatalság Földjéről érkezett. Hatalmas flottájukkal az égből szálltak alá és Beltane napján, május elsején, egy hegy tetején kötöttek ki a Zöld Sziget Connaught tartományában, majd druidáik mágiája segítségével legyőzték a már ott élőket és birtokba vették a földet, amit jogos örökségüknek tartottak.

Négy ősi városukból négy ereklyét hoztak magukkal. Faliasból Lia Fail-t, vagyis a Végzet Kövét, amit megérkezésük után Tara-ban, az ország közepén helyeztek el. Ez a kő felsikoltott vagy énekelni kezdett, amikor az igazi király ráült (más források szerint már az is elég volt, ha csak a közelébe ért). Goriasból elhozták Sléa Buá-t, a Győzelem Dárdáját, Lugh isten fegyverét, ami arról volt híres, hogy soha nem tévesztette el a célt. Findiasból érkezett velük a Cliamh Solais, a Fény Kardja, Nuada király fegyvere, ami gyógyíthatatlan sebet ejtett áldozatán. Muriasból pedig elhozták Daghda isten Üstjét, amiből soha nem fogyott ki az étel, és senki nem kelhetett fel mellőle addig, amíg jól nem lakott.

A Tuatha dé Danann-t négy druida is elkísérte az utazásra. Faliasból Morfesa, Muriasból Semias, Findiasból Uiscias, Goriasból pedig Esras.

A továbbiakban ezzel a négy ereklyével és a hozzájuk kapcsolódó tanítókkal dolgozunk.

A föld

Falias az északi irány és a föld városa. Innen hozta Danu népe Fál kövét, ami hasonló szerepet töltött be, mint a szakrális királyok szent kövei és koronázási dombjai. Mágikus megfelelője a pentákulum, a szilárdság és a stabilitás jelképe, egy kör alakú falap, melynek egyik oldalán a hexagram, a makrokozmosz, az univerzum és a kozmikusság, másik oldalán a pentagram, az ember, a mikrokozmosz és a mágia szimbóluma található.

A szféra tanítója Morfesa, akivel az alábbi módon találkozhatunk:

Mielőtt elkezdenénk a föld gyakorlatát, üljünk, vagy feküdjünk le kényelmesen. Csukjuk be a szemünket, és lazítsuk el, majd az arcunkat (homlokunkat, állunkat), a fejünket, a nyakunkat, a vállainkat, a karjainkat (felsőkar, könyök, alsókar, csukló, ujjak), a felsőtestünket (mellkas, rekeszizom, has, hátizmok), derekunkat, a csípőnket és a lábainkat (comb, térd, lábszár, boka, lábfej, lábujjak). Segíthetjük az ellazulást egy aurafeltöltéssel is. Gondoljunk arra, ahogy a Koronacsakránkon beáramlik az auránkba egy fehér fény, átjárja az egész testünket és amerre végighalad, nyugalmat sugároz és segít az ellazulásban.

Amikor sikerült a lazító gyakorlat, képzeljük el, hogy egy hegy lábánál állunk. Igyekezzünk minél pontosabb, valóságosabb képet kapni a tájról. Érezzük a lábunk alatt a földet, a fújdogáló szellőt, a madarak csiripelését. Nem a túlzott részletesség a lényeg, hanem az, hogy fixáljuk a tudatunkat ezen az asztrális helyszínen.

Induljunk el felfelé a hegyre. Figyeljük meg útközben a környezetünket, a sziklákat és a földet. Lassan, nyugodtan lépkedjünk felfelé. Mikor felértünk, nézzünk körül. A hegy tetején látunk egy barlangot, lépjünk be. Bent egy nagy kőoltárt találunk, aminek a tetejét föld borítja. A földben egy kis kő van, hasonló, mint a dolmen, ami előtt állunk. Az oltár mellett már vár minket Morfesa, a druida. Köszöntsük, majd kérjük meg, hogy tanítson a föld elemről.

A tanítás nem csak szavakban történhet, figyeljünk minden érzésre, történésre, esetleg emlékképre, ami felmerül bennünk. Amikor végeztünk, fogadjuk be az elem erejét, töltsük fel magunkat az energiával, váljunk eggyé a föld elemmel, majd vegyük le az oltár tetejéről a kis követ. Amint magunkhoz vettük, megjelenik körülöttünk egy földburok, ami a továbbiakban a szilárdságunkat és a kitartásunkat szolgálja majd.

Köszönjünk el, majd térjünk vissza a hegy lábához. Engedjük vissza az erőt a lábunkon keresztül, egészen a szemünkig. Nyissuk ki a szemünket és ha szükséges, jegyezzük le a meditációnkat. A feladatunk ezután, hogy a megszerzett földenergiát a mindennapi életünkben alkalmazzuk, és létrehozzunk egy szilárd alapot.

A szakrális király köve

A királyválasztásnál sokszor játszik szerepet valamiféle szent kő vagy domb. Az Arthur mondakörben a király, Uther Pendragon halála előtt egy sziklába döfte bele az Excaliburt, a mágikus kardot. Csak az lehetett a következő uralkodó, aki ki tudta húzni onnan. A nehéz próbán minden jelentkező elbukott, csak Uther fia, Arthur jeleskedett.

A víz

A nyugat és a víz városa Murias (az óír muir jelentése tenger). Erről a helyről hozta magával Danu népe Daghda üstjét, a bőség, a befogadás, az intuíció szimbólumát, melyből soha nem fogy ki az étel, így szimbolizálja határtalan fantáziánk kimeríthetetlenségét is. Mágikus megfelelője a kehely, a női princípium jelképe.

A város mestere Semias druida megtanítja, hogyan használjuk érzéseinket, megérzéseinket, és segít elsajátítani az energiák és a fizikai szemmel érzékelhetetlen dolgok látását.

A korábbi módon végezzük el a lazító gyakorlatot, majd induljunk el felfelé a hegyre. Útközben figyeljünk a környezetünkre, érezzük a langyos esőcseppeket a bőrünkön. Fent egy erdei tó partján találjuk magunkat. Induljunk el befelé a tiszta, áttetsző vízbe, egészen a mélyéig, ahol egy nagy kőoltár áll. A tetején találjuk a mágikus üstöt. Az oltár mellett ott áll Semias a druidák fehér köpenyében. Kérjük meg, hogy tanítson a vízről. Ezután fogadjuk be az elem erejét, töltsük fel magunkat az energiával és váljunk eggyé a vízzel, majd vegyük fel az üstöt az oltárról. Ekkor megjelenik körülöttünk egy vízburok, ami ezentúl az intuíciónkat erősíti és az érzelmeinket tisztítja majd.

A halál és az újjászületés üstje

Az ősi népek áldozati üstjei, az edények, kelyhek, keresztelőmedencék a halált és az újjászületést, a megtisztulást és a beavatást egyaránt jelképezték, de megfeleltethetők az anyaméhnek is. Jézus földi életének csomópontjait is két fontos kehely jelezte. Az első Mária teste, melyben a szentlélek megmerítkezve megtermékenyítette anyját, a másik, amit Jézus használt az utolsó vacsorán. Az Arthur-mondákban ez a szent Grál, a Krisztus vérét felfogó edény.

A görög és a kelta mitológia üstjei is a harcosok, istenek újjászületését segítették elő. A papok vagy papnők beletették és megfőzték a halottakat, hogy azok új életre kelve szálljanak elő belőle. A híres Gundstrup üst egyik domborműve is ezt ábrázolja.

A levegő

A levegő és a kelet városa Findias (find, finn jelentése világos, tiszta). Innen származik Cliamh Solais (vagy Freagarthach, a Válaszoló), a Fény Kardja. A kétélű kard a szellem, az értelem, a gondolat, az ügyesség és a döntés jelképe. A ceremoniális mágiában ezt az elemet a pálca képviseli, mely megegyezik a boszorkányok seprűjével, a sámánok létrájával (lovával) és általában véve a Világfával.

Uiscias druida megmutatja a szellem világosságát, a bölcs döntéseket, rávilágít hibáinkra, erényeinkre. Végezzük el a lazítást, majd képzeljük el, hogy egy hegy lábánál állunk. Érezzük a levegő mozgását, és figyeljük meg a fák hajladozását. Induljunk el a felhőkbe vesző hegycsúcsig. A felhők fölé érve nézzünk körül. Itt áll egy nagy kőoltár, aminek a tetejét egy kékes levegőgömb borítja. A gömbben meglátjuk a mágikus kardot. Az oltár mellett ott áll Uiscias a druida. Kérjük meg, hogy tanítson a levegőről. Ezután fogadjuk be az elem erejét, töltsük fel magunkat az energiával és váljunk eggyé az őselemmel, majd vegyük ki a kardot a gömbből. Ekkor megjelenik körülöttünk egy levegőburok, ami ezentúl a szellemi energiáink feltöltését és a gondolataink tisztítását szolgálja majd.

A hatalom botja

A botok a kiválasztottságot, a hatalmat és a beavatottságot jelképezik, hasonlóan az uralkodói jogarhoz. A bölcsek botja a tudás szimbóluma. Az öreg ember képében jelentkező tanító erre támaszkodik, mint világtörvényre. Hermész botján, a szárnyas kaduceuson végigtekeredő két kígyó az erő semlegességét és dualitását jelképezi. A papi botok és az ószövetségi pásztorbotok a római főaugurok botjaiból származtathatók, mellyel az eget osztották szférákra. A kiválasztottak kezében gyakran a kizöldülő bot jelezte az isteni adományt. A kőkorszakból számos csontból, szarvból, agancsból készült bot, pálca, jogar maradt ránk, ezeket valószínűleg a varázslók és törzsfők használták.

A tűz

A tűz és a dél városa Gorias, innen származik Sléa Buá, Lugh isten mágikus dárdája. Ez az elem a teremtő erő, az akarat, a határozottság, a vezetés, az uralkodás szimbóluma. A szertartásokon a tőr a termékeny férfierőt jeleníti meg, mint phallikus jelkép. A mágus ennek segítségével koncentrálja akaratát, mintegy "újrajátszva" a Teremtést. Ez az őselem a szikra, az Ige, mely a teremtés folyamatában a nem megnyilvánult Istenségből létrehozta a megnyilvánult világot. Aktív, kiáradó, pozitív teremtő erő.

Gorias tanítómestere Esras, az ő feladata, hogy megismertessen minket ezzel a hatalmas teremtő erővel, és megtanítsa magunkba fogadni az energiát.

A szokásos lazítás után képzeljük el, hogy egy hegy lábánál állunk. Vakít a fény és kellemes meleg van. Induljunk el felfelé a hegyre. A hegy tetején áll egy dolmen, aminek a tetejét lángoló tűz borítja. A tűzben meglátjuk a mágikus dárdát. Az oltár mellett ott áll Esras, a druida. Kérjük meg, hogy tanítson a tűzről. Ezután fogadjuk be az elem erejét, töltsük fel magunkat az energiával és váljunk eggyé a tűzzel. Mikor ez sikerült, vegyük ki a dárdát a lángokból. Amint magunkhoz vettük, megjelenik körülöttünk egy tűzburok, ami ezentúl az erőnket és a védelmünket szolgálja majd.

Az áldozati tőr

A tőröket régen áldozatok bemutatásánál használták. A maják és a druidák szertartásainál, és a tibetieknél is fontos szerepet töltött be. A purbu-ról, a tibeti áldozókésről úgy tartják, megöli a hitetlenséget és végez az ártó szellemekkel, démonokkal is. A későbbiekben a keresztény szimbolikában is feltűnik, mint a Jézust megsebző fegyver, vagyis a Végzet Lándzsája.

A négy város druidáitól tanultak együtt adják ki az ötödik elemet, (szanszkrit kifejezéssel) az akasha-t. Ennek segítségével magasabb szintre emelhetjük mágikus tanulmányainkat, amiben segítségünkre van a szilárdság, az intuíció, a tudás és az akarat. Ha bármikor szükségét érezzük, visszamehetünk tanítóinkhoz, hogy újabb szintjeit ismerjük meg az egyes elemeknek és ezáltal önmagunknak.

Nayah

(Hihetetlen Magazin)

Kelta varázslatok

A kelták életében a mágia és a varázslatok mindennaposnak számítottak. Alapvető fontosságú szentségnek tartották a hármas számot, mint a létezés alapját. Az egyes, azaz az ég -a szellem, az istenek lakhelye - és a kettes, vagyis a föld, az anyag - a dualitás - összességeként, a mindkét világban létező, mindkét jellemzőből álló ember szimbólumának tekintették. Az istenekhez hasonlatos embert teremtő, alkotó, azaz varázslatra képes lénynek tartották.

A kelták úgy hitték, ha három szent dolgot tettek meg egymás után vagy valamit háromszor megismételtek, az sokszoros erővel érvényesült és az örökkévalóságig fennmaradt, illetve addig, amíg egy még szentebb hármasság meg nem törte vagy nagyobb ereje folytán fölé nem kerekedett.

Istenek, királyok, szentek hármassága

A mindennapi élet szerves részét képezte az istenek, istennők tisztelete és a hozzájuk tartozó történetek mesélése is. A híres és hírhedt ír Badb azonban nem egy istennőt, hanem egy istennőhármasságot jelképezett, a varjú alakjában megjelenő halál és háború patrónusait, Morrighan-t, Nemhain-t és Macha-t, akikről az emberek úgy tartották, félelmet és bátorságot egyaránt gerjeszthetnek a küzdő felek szívében, hogy befolyásolják a csata kimenetelét.

Hasonló hármasság található a mesterségistenek között is, akikhez több okból is fordultak a gyógyítástól az ekevastisztításon át egészen a szántásig. A dárdahegyeket készítő kovács és gyógyító isten Goibniu, a fémműves, bronzkovács Creidne és a dárdanyeleket megalkotó ács, Luchtaire mindannyian három mozdulattal készítik el a mágikus eszközöket vagy a fegyvereket, hogy ezáltal hatalommal ruházzák fel az élettelen tárgyakat, például Lugh isten dárdáját.

A fennmaradt dokumentumok szerint a kelta népek az emberáldozathoz is rendszerint három halálnemet választottak. A hármas halálnak nevezett szertartás során az áldozatot egy fa ágai közé szorítva megégették (vagy egy izzó vasházba zárták), vízbe fojtották, és dárdával vérét vették. Más források szerint megfojtották, megkövezték, majd lándzsára húzták. Két ír király, Diarmaid mac Cerbhaill és Muirchertach mac Ecra történetében példát is találhatunk a hármas, rituális királygyilkosság egy másik formájára. A két ember égő házból menekült több sebből vérezve, és végül egy sörrel telt kádba fúlt. Ez a rítus a szakrális királyság szerves része volt, amit az ír sziget egy másik honfoglaló népe, a Fir Bolgok vezettek be. Hitük szerint a jó termés, a gazdagság és a boldogság a királytól függött, ha hagyják megöregedni és megbetegedni, a nép sorsa is rosszra fordult volna. Az új király kiválasztásakor is hármas próbát kellett kiállnia a jelöltnek.

A mágikus erővel rendelkező emberek is gyakorta kapcsolódtak a hármas számhoz. Jó példa erre a VI. században élt Szent Teilo, akiről azt tartották, holtteste egy éjjel megháromszorozódott. A három test a walesi Penallyban, Illandaffiban és Llandeilo Fawrban van eltemetve. Ez a csoda már önmagában is jelentőségteljes volna, de ha hozzávesszük a kelták hármasságokhoz való vonzódását, még nagyobb hatalmú emberről kapunk képet.

Az ír mondákból ismerhetünk egy szintén misztikus erejéről híres ifjú hőst, Cú Chulainn-t, aki amikor úrrá lett rajta a harci mámor, háromszorosára nőtt, haja dárdaként meredezett, és akkorát tudott ordítani, hogy azt az ország másik végében is meghallották. Ez már önmagában egy hármasság, így amikor azt akarták, hogy lehiggadjon, egy újabb hármassággal kellett megtörniük a varázslatot. Háromszor kellett lelocsolniuk hideg vízzel, hogy elfojtsák a rajta elurakodó mágikus dühöt.

Cú Chulainn geise

Miután ellenségei egy csatában nem tudták legyőzni a híres ulsteri hőst, Cú Chulainn-t, csellel próbálkoztak. Három boszorkány megfőzött egy kutyát az út mellett, amerre a harcos elhaladt. Mikor a férfi melléjük ért, az asszonyok megkínálták a hússal, és a hős elfogadta, mert kötötte egy geise (végzete), mely szerint nem mehetett el olyan tűzhely mellett, melyen főtt valami, anélkül, hogy meg ne kóstolta volna az ételt. Egy másik geis azonban arra figyelmeztette, ne egyen a névrokonából, amit az első szabály által megszegni kényszerült, mivel neve annyit jelent, Chulainn kutyája. Amint Cú Chulainn elvette az asszonyoktól a húsdarabot, rögtön érzéketlenné vált a karja és a válla, így hűséges segítőjének, Laegnek kellett tovább vezetnie a harcikocsit, hogy megmentse urát a biztos haláltól. 

Az ősök megidézése

A szertartások és a különféle rítusok többnyire valamely ős vagy isten korábbi cselekedeteinek megismétléséről, modern szemlélettel nézve eljátszásáról szóltak, azzal a különbséggel, hogy a cselekményben résztvevők valóságában nem szerepről, hanem az ős vagy isten megszemélyesítéséről, azaz 'azzá válásról' volt szó.

Az ilyen mindennapi rítusok és cselekvések elvégzésével az emberek visszakerültek mitoszaik helyszínére és idejébe, isteneik, őseik állapotába, a világ keletkezésének, vagy egy vágyott történés megvalósulásának időpontjába.

A szertartások az állandóságot jelképezték a kelták számára. Azzal, hogy visszatértek a korábbi, mítikus időkbe, és azokat beemelték a jelen valóságukba, létrehoztak egy folyamatosságot, egy összeköttetést a múlt és a jövő között. Egy isten rituális megölése és feltámadása az idők kezdetéig vitte el őket, és ezt újra és újra megismételték, így folyamatos kapcsolatban maradhattak őseikkel, isteneikkel és rajtuk keresztül önmagukkal.

Történeteiken keresztül ismerték múltjukat, őseiket, valóságos volt számukra a világ keletkezése, az istenek cselekedeteiből megérthették az emberek cselekedeteit, és magyarázatot találhattak a körülöttük történő eseményekre.

Megszentelt föld

A kelta varázstudók, a druidák csak a páratlan számokat tekintették kiegyensúlyozottnak, a páros számokat nem használták mágikus célokra. Tanításaikat háromsoros versekben, triádákban adták tovább az emberek számára, ilyenformán is növelve szavaik erejét.

Világszemléletük szerint a valóság is három szférából áll, melyeket a felső régió, a levegő (ég), a középső világ, a föld, és az alsó világ, a víz (tenger) testesít meg.

Világfájuk, a Bile levelei és lombkoronája az istenek lakhelyét (azaz az eget), törzse az emberek világát (a földet), míg gyökerei a túlvilágra vezető utakat, kapukat, az ősök birodalmát (a tengert) szimbolizálta.

Hitük szerint e három őselem, a föld, a víz és a levegő egységéből jött létre a fizikai valóság, és vált láthatóvá az anyagi világ, a tűz szikrájának segítségével. Ezt a hármas felosztást és egy középpontot láthatjuk a triskele-ben, a három karú spirál motivumában, ami a druidák egyik legfontosabb szimbóluma volt. A triskele három karja szintén a földet, a vizet és a levegőt jelképezte. Ezt a hármat a középpontban égő tűz mozgatja, ami az isteni szikra megfelelője.

Időnként találkozhatunk a világ kilences felosztásával is, mely a hármasság megháromszorozásaként egy még magasabbrendű mágikus erővel bír.

A kelták világában minden, amit birtokba vettek megszenteltté vált. Ha új területet hódítottak meg, kapcsolatot kerestek az ottani erőkkel, szellemekkel, istenségekkel és kijelölték a hely középpontját. A középpont rendkívül fontos szereppel bírt, akár egy házról, a család vagy a törzs területéről vagy egy egész királyságról volt szó. A terület határán kívüli világ már nem tartozott a számukra létező birodalomhoz.

Minden terület középpontja a felső és alsó világgal való kapcsolatot fejezte ki, hasonlóan a világtengelyhez, a sámánok világfájához vagy létrájához, akik ezeken keresztül mágikus utazásokat tehettek a szellemek, az istenek és az ősök birodalmaiba. A középpont kijelölése önmagában már egy rítust, egy teremtési folyamatot valósított meg, hiszen ennek a pontnak a meghatározása hozta létre, helyezte bele a valóságba az adott területet, ami addig nem létezett abban a formában.

A korabeli házak füstnyílása (akárcsak a jurták és a nomád népek sátrainak füstnyílásai) a praktikus okok mellett az éggel való kapcsolatot is megadták az ott élőknek. Kijelölték a középpontot és a más szinten lévő világokkal való kapcsolat lehetőségét is megteremtették.

A fent és lent meghatározása mellett fontos volt a kint és bent kijelölése is. Akárcsak a városok, települések körüli falak vagy sáncok, a házak, jurták küszöbe (ami sok helyen az ősök szellemeinek, a család védelmezőinek lakóhelye volt) is meghatározta a biztonságos belső valóság és az azon kívüli, nem szent, nem meghatározott külvilág közötti határvonalat.

Amikor Mil fiai, Írország utolsó honfoglalói és egyben az írek ősei a zöld sziget partjaira léptek, először három istennővel találkoztak. Éire, Fodhla és Banbha üdvözölte őket a szigeten, és Eire megjósolta nekik, hogy a sziget örökre az övék lesz. De Mil legidősebb fia, Donn durván elutasította. Azt állította, hogy nem nekik, hanem magukkal hozott isteneiknek köszönhetik majd a már ott élő nép fölötti győzelmet. Ekkor az istennő megátkozta őket: Sem nekik, sem gyermekeiknek nem lesz öröme a szigeten. Ezután megkérte Ameirgin-t, Mil fiainak druidáját, hogy róla nevezzék majd el az országot.

Megérkezésük után Mil fiai mágikus csatát kezdtek a már ott élő Tuatha Dé Danann-nal, Danu istennő népével. Danu druidái az elemi erőkkel próbálták elűzni a betolakodókat, de nem jártak sikerrel. Az írek ősei végül partra szálltak, majd druidájuk, Ameirgin egy varázslatot bocsátott az ír földre. A nagy erejű költemény lényege abban állt, hogy a varázsló minden létező szférát önmagával azonosított, ami mágikus szempontból vizsgálva egyértelművé teszi, hogy Ameirgin egyenlővé vált a mágia tárgyával, gyakorlatilag birtokolta azt:

"Szél vagyok a tenger felett,

Óceán hulláma vagyok,

Tenger zúgása vagyok,

Hét küzdelem bikája vagyok,

Keselyű vagyok a sziklán,

A Nap könnye vagyok,

Virágok szépsége vagyok,

Vadkan merészsége vagyok,

Lazac vagyok a tóban,

Lapályon elterülő tó vagyok,

A szó hatalma vagyok,

A mesterség ereje vagyok,

Dárdával vívott küzdelem vagyok,

Isten vagyok, aki a tüzet adja a fejbe..."

A varázslat segítségével Mil fiai megszerezték az uralmat az ír sziget felett, és ahogy Éire istennőnek megígérték, róla nevezték el új birodalmukat.

Ahogy Ameirgin megnevezte, önmagával azonosította a természet erőit, uralma alá hajtotta Éire szigetét. Kapcsolatba került az istennővel, és azáltal, hogy teljesítette a kérését, szimbolikus formában egyezséget kötött a 'hely szellemével', azzal az erővel, ami minden természetkultusz alapvető fontosságú eleme.

A kelták Mil fiai után is megőrizték a természet különféle aspektusainak ismeretét és tiszteletét. Isteneket és istennőket társítottak dombokhoz, erdőkhöz, ligetekhez, folyókhoz és tavakhoz, mindenhez, ami körülvette őket a természetben.

Voltak azonban olyan helyek, helyszínek, amik még különlegesebbekké váltak valami misztikus, isteni beavatkozás vagy fontos történés miatt. Ezek megőrzésének egyik eszköze, a kelta hagyományban fontos helyet elfoglaló tudomány a dinnshenchas, vagyis a helyek és helynevek történetének ismerete. A bárdok, filik és druidák hatalmas tudásának részét képezte ez a legpontosabban talán történeti földrajznak nevezhető, a mágikus tudást szimbolikus formában továbbvivő történetek gyűjteménye.

A szó ereje

A kelták hittek a kimondott szó erejében. Az eskü, az áldás és az átok is mind nagy szerepet töltött be az életükben. Ahhoz, hogy valakire átkot szórjanak, elég volt a szélbe kiáltaniuk a szavakat, mert úgy tartották, az elviszi azokat oda, ahova szánják.

A név hatalma

A kelták nem adtak nevet az újszülötteknek, mert úgy tartották, amit elneveznek, az létezővé válik, ezáltal ki van téve a gonosz szellemek ármánykodásának. A magasabb rangúak csecsemői ekkor egy úgynevezett geis-t, vagyis 'végzetet' kaptak a druidáktól.

Hogy a gyerekeket megvédjék, még idősebb korukban is csak különféle gúnyneveken szólították őket, hogy megtévesszék az ártó erőket. Végleges nevüket csak fiatal felnőttként kapták meg, amikor már fegyverforgatóként állhattak apjuk oldalán. 

Amikor Mil fiai győzedelmeskedtek Danu népe felett, a fődruida mágikus versekkel és a szavak hatalmával kényszerítette az isteni (anyagtalan, szellemi) lényeket, hogy vonuljanak vissza a távoli szigetekre, a vizek mélyére és a föld alá. Megegyeztek, hogy a felszíni világ az embereké lesz, de az összes többi hely felett a később tündéreknek nevezett istenek uralkodhatnak majd.

A Hódítások könyve szerint az istenek elmenekültek, mások szerint még ma is ott élnek a sidhekbe, vagyis a tündérdombokba húzódva. A Tuatha Dé Danann helyett most Daoine Sidhe, vagyis az Üreges Dombok Népe néven ismerik, és azóta is a boszorkányok, mágusok tanítóiként, segítőiként tartják őket számon.

Mil fiainak leszármazottai az írek pedig még mindig azon a szigeten élnek, amit egykor a szavak hatalmával, egy mágikus vers segítségével foglaltak el isteneiktől.

Nayah

(Hihetetlen Magazin)

Boszorkánykövek

A világ számtalan kultúrájában tulajdonítottak nagy fontosságot a különféle köveknek, de ezek közül is a misztikus lyukas kövek voltak azok, amiket mágikus erejűnek véltek és különféle szakrális szertartásokban használtak. Sok nép körében ismertek voltak gyógyító erejükről, úgy gondolták, a természetes módon átlyukadt kövek viselése védelmet ad és távol tartja a gonosz erőket.

A természetben lyukas köveket (holey stones) vizek mellett, elsősorban tengerpartokon találhatunk. Ezeket egy vizicsiga fajta, vagy a víz lassú ereje törte át. Megtalálásukhoz éles szem és nagy kitartás szükséges, de a szorgalom meghozza gyümölcsét, még akkor is, ha nem hiszünk a boszorkánykövek erejében, egy nagyon érdekes és szép kaviccsal bővíthetjük a gyűjteményünket. Az ősi népek asszonyai úgy tartották, ezeknek a köveknek a lyukán keresztül bele tudják fújni fájdalmukat a földbe, hogy az átvegye és átalakítsa az energiákat. Bár férfiak számára is működhetnek a gyógyító erők, érdemes elsősorban a női energiákkal foglalkozóknak legalább egy ilyen követ maguknál tartaniuk.

Léteznek hatalmas méretű, kézzel faragott (men-an-tols) kövek is, amiket ősi ceremóniákon használtak, mert úgy hitték, azok kapuként szolgálnak az anyagi és a szellemi valóság között, így az újjászületési ceremóniákon a lélek megújulását és a világok közötti átjárást biztosították. Sírboltok, kőrakások mellett is felállítottak nagyobb, kifaragott sziklákat, hogy segítsék a holtak átjutását a másik világba.

A nagy méretű kövek a kelták házasságkötési szertartásainak is részei voltak. A házasulandók a lyukon keresztül fogták meg egymás kezét, így szimbolizálva az egyesülést és az áldást az elkövetkezendő közös életükre. Egy év házasság után lehetőségük volt visszatérni a kőhöz, hogy megerősítsék vagy lemondják a frigyet.

A kövek mágikus ereje

A lyukas köveket számtalan néven ismerte a néphagyomány, de szinte kivétel nélkül azok misztikus erejére utaltak ezekkel az elnevezésekkel. Boszorkányköveknek, banyaköveknek, tündérköveknek, szemköveknek, áldott köveknek, fúrt köveknek, a skandináv területeken pedig Odin - a viking mitológia főistene féreggé változva csúszott át egy kő lyukán, hogy ellopja a költészet mézsörét - köveinek nevezték a természetes úton átfúródott kavicsokat.

A kisebb boszorkányköveket az emberek a testükön viselték, hogy azok megvédjék őket a gonosz szellemektől és az ártó dolgoktól, de használták gyerekek fekhelye fölé akasztva is, hasonlóan az indiánok álomcsapdájához, hogy megóvják őket a rémálmoktól. Amikor egy ilyen védelemre használt kő eltört, úgy gondolták, elvégezte feladatát, és megóvta az illető életét.

Jószágok szállásába, házak bejárata fölé vagy azok ajtajára, ablakaira függesztették a mágikus erejű köveket, hogy otthonuktól is távol tartsák a nem kívánatos erőket. Védő funkciójuk mellett erőt, boldogságot és áldást is reméltek az emberek a lyukas kövektől, így többnyire magukon viselték vagy a közelükben tartották.

Más világok felderítésére és a jövő kifürkészésére is alkalmasnak vélték ezeket a köveket, innen ered a tündérkő elnevezésük is. Elterjedt volt az a nézet, hogy ha valaki teliholdkor átnéz a kő lyukán, megláthatja a tündéreket, más valóságokat és azok lényeit, vagy belepillanthat a jövőbe. Más helyeken úgy vélték, aki átnéz a lyukon, az képessé válik átlátni az illúzión és a hazugságokon is.

A nagy méretű átfúrt kövek erejét képesnek tartották arra is, hogy különféle betegségeket gyógyítsanak. A tuberkulózis és az angolkór elmulasztásához a gyerekeknek háromszor kellett keresztülbújniuk a lyukon, míg a reuma és gerincproblémák megszüntetéséhez a felnőttek kilencszer másztak át a résen. Amennyiben nem állt rendelkezésükre ilyen méretű boszorkányszikla, egy kisebb méretű lyukas követ dörzsöltek a beteg testrészhez, hogy elmulasszák a betegségeket.

Boszorkányfüggő

Lyukas kövünket hordhatjuk a nyakunkban vagy a zsebünkben is, a lényeg, hogy a céljainkat tartsuk szem előtt, és ahhoz határozzuk meg a legjobb helyét. Ha az otthonunk védelmére akarjuk használni, több követ természetes anyagú spárgával, zsinórral felköthetünk egy kisebb, szép formájú uszadékfára, amit ágy fölé, bejárati ajtóra vagy valamelyik ablakba akaszthatunk. A boszorkányfüggőt díszíthetjük szalagokkal, madártollakkal, csengőkkel is. Mágikus ereje mellett szép dísze is lehet otthonunknak.

A látókövek tisztítása

Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy rátalálunk egy boszorkánykőre, hasonlóképpen járjunk el vele, ahogy a kristályokkal, kristálygömbökkel, mágikus tükrökkel, mivel ezek is mind a víz elem energiájával állnak kapcsolatban. Az első használat előtt hideg folyó vízzel vagy tengeri sós vízzel mossuk le a követ, és a hold vagy a nap fényénél töltsük fel erővel. Lehetőleg ne adjuk oda másoknak, hiszen minden közelünkben vagy magunkon tartott tárgy átveszi a személyes energiáinkat, rezgéseinket, ezáltal tisztábban is tudja visszaadni azt a számunkra, ahogy a kedvenc fotelünk, vagy a kisgyerekek saját takarója, megnyugtató, feltöltő, ismerős energiával rendelkezik.

Kövünket bőrszíjon vagy természetes anyagú zsinórra fűzve viseljük, kerüljük a fémláncokat és ne kössük le az erejét drótokkal sem.

Lehetőleg más ne fogja meg a köveinket, amennyiben mégis megtörténik, a tárgyat érdemes újra megtisztítanunk. Akkor is így járjunk el, ha tisztánlátásra akarjuk használni. Ha van bármilyen kozmikus energia (pl. Reiki) beavatásunk, végezzünk el egy energetikai tisztítást/kezelést. Ha ilyennel nem rendelkezünk, akkor is választhatunk többféle lehetőség közül, de igyekezzünk olyat találni, amiben hiszünk, amit komolyan tudunk venni. Legyünk kreatívak, figyeljünk arra, a kövünk mit igényel, és az alapján válasszuk ki a megfelelő tisztítási, energiafeltöltési módot.

A legegyszerűbb módszerek közé tartoznak a vizualizációs technikák. Ehhez vegyük a kezünkbe a boszorkánykövet, majd üljünk vagy feküdjünk le kényelmesen. Végezzünk egy lazító gyakorlatot, majd koncentráljunk arra, hogy egy tiszta vízenergia veszi körbe kövünket és elmos minden nem oda illő energiát. Igyekezzünk minél képletesebben elképzelni a folyamatot és figyeljünk közben az energiák változására is. Végezhetjük úgy is, hogy megfelelő ellazulás után elképzeljük, ahogy a tenyerünkből tiszta energia áramlik kifelé, amit ráirányítunk a kőre. Ha kapcsolatban állunk bármiféle szellemi lénnyel, angyallal, az ő segítségüket is kérhetjük szertartásunk során.

Tisztánlátás boszorkánykővel

A boszorkánykővel való munka hasonló a kristálygömb vagy a fekete tükör használatához. Mint minden segédeszköz, ez is csak arra szolgál, hogy 'anyagibb' formába öntse számunkra azokat a körülöttünk kavargó energiákat (hangokat, képeket stb) és szellemi lényeket, amiknek/akiknek a 'vételére' néhány médium kivételével a legtöbben nem képesek, illetve segítsenek abban is, hogy egy elmélyültebb, meditációs állapotba kerüljünk.

Kövünk első használatbavétele előtt - a tisztítás mellett - végezhetünk egy felszentelési szertartást is. Gyújtsunk meg néhány gyertyát, használjunk illóolajakat, füstölőszereket, hogy segítsük a ráhangolódásunkat másrészt annak az energiaminőségnek az áramlását, amit a tárgyba szeretnénk juttatni. Próbáljuk meg megtalálni a saját kövünkhöz tartozó tudatot, a „kő szellemét”, hogy segítségünkre legyen a továbbiakban.

Jövendöléskor a fentebb ismertetett módszerek egyikével tisztítsuk meg a követ, majd igyekezzünk ráhangolódni a minket körülvevő energiákra. Hunyjuk be a szemeinket és végezzünk el egy szokásos relaxációs gyakorlatot, majd egyik szemünkkel nézzünk át a lyukon. Legjobb, ha éjszaka végezzük a gyakorlatot, lehetőleg teliholdkor. Ebben az esetben irányítsuk a tekintetünket a holdra, majd figyeljünk a megjelenő képekre, érzésekre, hangokra stb.

Ne legyenek előzetes elvárásaink arról, hogy mit fogunk látni. Jövendölések, megérzések épp úgy érkezhetnek, mint színek, hangok vagy szellemek közlései. A kő ebben az esetben is csak átjáróként szolgál, ahogyan a régi időkben képzelték, a lelkünk számára nyit kaput, hogy beléphessünk egy másik világba, megismerhessünk olyan dolgokat, lényeket, amiket/akiket a mindennapi, normál tudatállapotunkban nem veszünk észre.

Ne ragaszkodjunk mereven semmiféle előíráshoz, törekedjünk arra, hogy a saját érzéseink alapján megtaláljuk a legmegfelelőbb technikát a kővel való munkához.

Amulettek és talizmánok

Akár amulettként, vagyis elhárító, védő, rontás elleni eszközként, akár talizmánként, azaz valamilyen vágyott esemény elérése érdekében használjuk a boszorkánykövünket, figyeljünk arra, hogy tisztán tartsuk és mindig a közelünkben legyen. Ha a kő esetleg különösebb külső behatás nélkül eltörne, biztosak lehetünk benne, hogy ellátta védő funkcióját. Ekkor tegyük a darabokat egy dobozba vagy dobjuk egy folyóba vagy tóba, és igyekezzünk pótolni egy másik boszorkánykővel.

Kapcsolat a szellemvilággal

Az egyik legismertebb módszer a szellemekkel való kapcsolatfelvételre az inga. Erre a célra legtöbbször egy zsinórra függesztett gyűrűt használtak, de manapság már sokféle - féldrágakövekből, fémből vagy fából készített - ingát vásárolhatunk. De ha van egy megfelelően kiegyensúlyozott, nem túl nehéz boszorkánykövünk, azt is megpróbálhatjuk felhasználni ingaként. Fűzzük át egy zsinóron vagy vékony bőrszalagon, majd kezdődhet az új ingánk programozása és használata.

Ehhez először is meg kell 'neki' tanítanunk a jelzéseket, azaz hogy melyik irányba forgás jelenti az igent, és melyik a nemet. Legegyszerűbb az óramutató járásával megegyező irányt kinevezni igen-nek, és a fordítottat nem-nek. Az ide-oda lengés legtöbbször a nem tudom-ot, vagy a talán-t jelzi.

Az inga programozása nagyon egyszerű. Először is a szokásos módon tisztítsuk meg hideg, folyó vízzel, majd fogjuk meg a zsinórját a hüvelyk- és a mutatóujjunk közé úgy, hogy legalább kb. 15-20 cm zsinór maradjon szabadon lógva, végén a kővel. Természetesen használhatjuk más hosszúságú zsinórral is, a lényeg, hogy megtaláljuk a saját technikánkat.

Ezután koncentráljunk arra, hogy ezentúl azt akarjuk, hogy amikor a válasz igen, az inga forogjon az óramutató járásával megegyező irányba. Amikor ez megtörténik, kérjük meg az ingánkat, hogy álljon meg. Ezután folytassuk a programozást a nem irányával, azaz az óramutató járásával ellenkező forgással. Ha az inga már azt teszi, amit kérünk tőle, nekifoghatunk a szellemidézésnek, és kérdéseket tehetünk fel. Akár hangosan, akár gondolatban kérdezünk, az ingánk válaszolni fog.

Összpontosítsunk a szellemre, akivel beszélni szeretnénk. Figyeljünk az energia változására (hidegebb vagy melegebb lesz, vagy csak úgy általában mozgást érzékelünk ott, ahol amúgy nem történik látható fizikai változás stb.). Amikor úgy érezzük, hogy a szellem már jelen van, kérjük meg, hogy az általunk feltett kérdésekre az ingánk segítségével válaszokat adjon. Természetesen olyan kérdéseket érdemes feltennünk, amikre igennel vagy nemmel lehetséges felelni, hiszen az ingánk csak erre képes. Amint végeztünk, köszönjük meg a segítséget, köszönjünk el, majd újra tisztítsuk meg a követ, mielőtt eltennénk.

Figyeljünk arra, hogy az ingát a mi izmaink mozgatják, a saját fizikai energiánkat kölcsönözzük a szellemek számára, akik nem rendelkeznek anyagi testtel, tehát igyekezzünk teljesen átadni magunkat a történéseknek, hogy ne a saját vágyainkat, félelmeinket vetítsük bele a válaszokba.

Más világok kifürkészése

A kristálygömb üvegből vagy természetes, áttetsző kristályból (pl. hegyikristályból) készül. A tisztánlátás egyik legfontosabb eszköze, mely alkalmas a különböző asztrális és szellemlényekkel való kapcsolattartásra is. Kaput alkot a világok között, akárcsak a látókövek, amiken keresztül a mágus vagy a boszorkány átküldheti asztrális testét más síkokra és fogadhatja is az onnan beáramló energiákat.

Bármire is használjuk féltve őrzött boszorkánykövünket, tartsuk tiszteletben a kőben lakozó erőt. Alakítsunk ki vele személyes kapcsolatot, mert minél inkább megnyílunk, annál hatékonyabb munkát végezhetünk a segítségével. Lehetőleg ne tartsuk elzárva, dobozokban, fiókokban. Ha nem akarjuk viselni, akkor akasszuk ki valahová vagy készítsünk boszorkányfüggőt, hogy különleges erejük és szépségük érvényesülhessen az életünkben.

Nayah

(Hihetetlen Magazin)

A bárdok mágiája

A zene megváltoztatja a tudatállapotunkat, felszínre hozza vagy elmélyíti érzéseinket, megnyugtat vagy éppen zavart okoz, de mindenképpen valamilyen hatást gyakorol ránk. Az ősi kultúrák sámánjainak, mágusainak, papjainak körében a zene és a különféle hangok tudatmódosító hatása ismert és alkalmazott tudás volt. A legtöbb mágikus rendszerben ezek a technikák manapság is nagyon fontos szerepet játszanak a magasabb tudatállapotok elérésében, a belső erőközpontok, csakrák megnyitásában, aktiválásában. Van, hogy ezeket a hatásokat hangszerekkel, máskor bizonyos szavak vagy az istenek neveinek speciális kiejtésével, rezegtetésével, kántálásával érik el.

Az ókori kelták mágusai, a druidák, a bárdok és a filik is előszeretettel alkalmazták gyakorlatukban a hangok rezgéseit.

A zene mágiájának talán legismertebb művelői a bárdok, vagyis a kelták vándorénekesei voltak. A hallgatóság elbájolása, az emberek figyelmének összpontosítása és a szórakoztatás mellett az ő feladatuk volt megőrizni az ősi tudást és továbbvinni a régi történeteket. A családfők és a királyok előszeretettel alkalmazták és nagy becsben tartották őket, amiért a bárdok megbízóik hírnevét dicsőítették dalaikban. Kiváltságos pozíciójuk révén sokan politikai kémkedést is folytattak, híreket hoztak és vittek és amerre útjuk során megfordultak, a kíváncsi nép mindenhol figyelmesen hallgatta szavaikat. Énekeiket általában húros hangszeren, legtöbbször kis kézi hárfán kísérték, ami ma is Írország egyik jelképének számít.

A varázslatos hárfa

Egy ír monda szerint az első hárfát egy óriás fedezte fel. Mindez még a világok hajnalán történt, mikor csak egy pár élt a földön. Boldogok voltak egymással, naphosszat rendezgették a hegyeket, folyókat, tengereket a földön, leterítették a mezőket és tavakat alkottak. Történt egyszer, hogy az asszony, aki jó feleség volt ugyan, ám egy kissé pörlekedő, összeveszett az urával egy kis apróságon. Szó szót követett, mígnem az asszony mérgében földhöz vágta a kezében tartott hegyet és dúlva-fúlva elrohant. Üldögélt egy ideig az óriás, élvezte a nyugalmat és a csendet, ám egy idő után furcsa fájdalmat érzett a szívében. Felkerekedett, hogy a felesége után eredjen. Követte az óriásasszony nyomait, sok-sok évezreden keresztül, mígnem megtalálta. Egy távoli tenger partján aludt, és még akkor sem ébredt fel, mikor a férje odaért mellé. Leült az óriás, várakozott, ám valahogy ő is álomba szenderült. Előbb ébredt a nőnél, és elindult, hogy kiderítse a hirtelen álmosság okát. Ahogy sétált a parton, egy óriási hal csontvázára lett figyelmes, amire a béldarabok és az inak feszesen rá voltak tapadva. A szél járt ki-be a kifeszített húrok között és olyan andalítóan muzsikált, hogy a férfi újfent elálmosodott. Felkapta az óriási hangszert és sietve ment ébreszteni a feleségét. Miután jól kiveszekedték magukat, kibékülve indultak hazafelé. Azóta, ha az asszony pörölni kezdene, az óriás csak előveszi az első hárfát, játszani kezd és a felesége azon nyomban mély álomba szenderül.

Egy másik történet szerint Dagda, az írek főistene teremtett egy hárfát, hárfással együtt. Mikor a zenész felesége az első gyermekét szülte, szomorú volt. A férje játszani kezdett, és a húr átvette az asszony érzéseit. Ez lett a fájdalom húrja. A második gyermek születésekor az asszony boldog volt és kacagott, így a második húr a vidámságé lett. Az asszony a harmadik gyerek szülése közben elaludt, nem érzett semmit. Ekkor jött létre a nyugalom és a halál húrja. A hangszeren a hárfás nem szólaltathatta meg az összeset egyszerre, mert akkor felcsendült volna a tökéletesség hangja, ami mindent megsemmisít. A férfi mindhárom fiából hárfás lett, akiket szüleik három irányba küldtek tanulni, hogy soha ne találkozzanak, mert mindegyikük csak a saját dallamát tudta játszani. A zenészek egy esküvőn jöttek össze, de nem ismerték fel egymást. Mikor elkezdtek játszani, alapjaiban fordították fel a világot. A hárfák vésetei életre keltek és mire egymást elpusztították, a connaught-i harcosok is holtan hevertek körülöttük. Ezután Dagda is csak akkor vette elő híres hangszerét legközelebb, mikor az istenek győzelmet arattak a Magh Tuiredh-i csatában.

A hárfa mellett a bárdok és a filik többféle hangszeren is megtanultak játszani. Ismerték a sípot, a pánsípot, a dobot és használtak egy kis csengettyűs faágat is, mellyel egyrészt a bárd jelenlétét, másrészt a közelgő előadás, szertartás kezdetét jelezték. Nagy valószínűség szerint a különféle hangszereket váltogatták, attól függően, milyen hatást szerettek volna elérni, vagy milyen energiát akartak közvetíteni a hallgatóság felé. 
 

Ogham kövek

A régi történetek az Ogham írás feltalálását a bölcsesség és az ékesszólás istenének, Oghma-nak tulajdonították. Ogham jeleket főként Írországban és Walesben - ott is az írek lakta területeken - találtak nagy számban, kövek sarkára vésve. Írország, Wales és a Man sziget délnyugati részén (a mitológiában mindig ez a halál területe, itt lehet átjutni a túlvilágra), a hegyes területeken és Cork megyében fordulnak elő nagy számban.

Látogatás a tündérvilágba

A hangszerek mágikus tulajdonságait és használóik varázslói képességét a kelták soha nem vitatták, sőt, meg voltak győződve arról, hogy a bárdok a sidhekbe, vagyis a tündérdombokba járnak, ahol a tündérnép oktatja őket a zene tudományára.

A kelta mondákban a nagy hírű bárdok is gyakran tettek utazásokat a túlvilágra, hogy onnan visszatérve, az isteni (vagy tündéri) erő által megszállva alkossák költeményeiket. Mikor awen, a múzsa megihlette őket, természetfeletti erővel, látnoki képességgel megáldva térhettek vissza földi otthonukba.

A történetek szerint a Tuatha Dé Danann, vagyis Danu istennő népe, az írek istenei (a későbbi tündérek) hozták magukkal a zene és a költészet mágikus tudományát, amit északon tanultak egy ismeretlen, varázserővel bíró néptől, ám ők is olyan hatalmas tudásnak tartották, hogy csak egyes kiválasztott emberekkel voltak hajlandóak megosztani.

A tündérek birodalmában, Tir Na n-Og-ban, vagyis az Örök Fiatalság Földjén állandóan folyt a mulatság. Az oda tévedt harcosok egész nap vadásztak, ettek, ittak és szép asszonyokkal játszadoztak, majd amikor megelégelték a lakomákat, dalokkal és táncokkal szórakoztatták egymást. Amikor erről a csodás vidékről hazatértek, már nem csak harcosok, hanem költők és zenészek is lettek egy személyben.

Azok a kiválasztottak, akik bebocsátást nyertek ezekre a varázslatos földekre, és ott megfeleltek a tündérek feltételeinek, általában egy mágikus erejű hangszert is kaptak tanítóiktól. Kétszer vagy háromszor is többet élhettek, mint a többi ember, ám súlyos árat kellett fizetniük a tudásért. Amikor tündérhonból visszatértek a földi világba, általában púposok, sánták vagy vakok lettek, ám amíg varázslatos hangszerükön játszottak, az emberek hibátlan testűnek látták őket.

Persze a legtöbben nem juthattak el Tündérországba. A nyugati szigeteken élő bárdok ezért sokszor úgy tanulták a tündérek zenéjét, hogy éjjelente kiültek a tengerpartra és hallgatták a Túlvilágról átszűrődő dallamokat. Úgy tartották, aki egyszer hallotta, soha többé nem tudta elfelejteni ezeket a varázslatos hangokat.

A tündérek tánca

A tündérek nem csak dalokkal csábították az embereket, hanem időnként átjöttek a földi világba táncolni is. Mivel itt nem anyagtalanul ropták, ezért mindig elnyűtték a cipőiket, amiket azután az apró segítőik, a leprechaun-ok javítottak meg. Aki egy ilyen mulatozásuk során a tündérek zenéjét meghallotta, azonnal a dalnak megfelelő táncra perdült és alig tudta abbahagyni.

A tánc varázslata és jövendölő szerepe még az 1950-es években is élt Írországban. Samhain-kor a fiatalok az egyik faluból áttáncoltak a legközelebbi faluba, miközben az öregek figyelték őket és a végén kiválasztották a legszebben táncoló és a leggyorsabban célba érő párt. Úgy tartották, akik megnyerik ezt a versengést, egy éven belül összeházasodnak.

Mágikus költemények

A bárdok zenéje és költészete egyaránt mágikus mesterségnek számított. Mindkettőt alkalmasnak tartották az életadásra, a gyógyításra és halál okozására is. Úgy vélték, a dallam és a ritmus rezgése fellazítja a mágia szövetét, és így akadálytalanul áramolhatnak a megfelelő információk, kérések, átkok.

Háromféle dalt különböztettek meg. A vidám (ide tartoztak a harci indulók is), a szerelmes (és szomorú) dalok, és az altatók - amik nagy erejüknél fogva örök álomba is ringathatták a gyanútlan hallgatót - mind nagy erővel rendelkeztek.

Egyik fontos varázsdaluk az aer volt. Akivel szemben alkalmazták, felkészülhetett a legrosszabbra. Keléseket, pattanásokat rosszabb esetben halált is okozhattak vele annak, akire megharagudtak.

Tudományuk másik fontos eleme volt az ail-geis, ami egy olyan kérés volt, amit teljesítenie kellett annak, akihez intézték. Ha valaki volt olyan merész, hogy ezt megtagadja, megfosztatott becsületétől és gúnyolódás céltáblája lett.

Írország négy tartományában egy-egy bárdközpont és több kisebb bárdház létezett. A Munsterben lévő központban az altatót, Lensterben a szerelmes és szomorú dalokat, Ulsterben a vidám és harci dalokat, Connaughtban pedig a szatirikus énekeket tanították. Egy igazi bárdnak végig kellett járnia mind a négy iskolát, hogy sikeres tanulmányai fejében megkapja mind a négy megkülönböztető szalagot.

A költők nagy versenyeken mérték össze tudásukat, ami jó alkalmat kínált a vásárokra, a harcosok és kocsihajtók próbájára, a mulatozásra. Az énekmondók hangszeren is játszhattak, de ez nem volt számukra kötelező. Olyan bárd is akadt, aki kellő énekhang híján csak beszélt és azzal is remekül elboldogult. Minden dalukat memorizálták, így akár több száz hosszú költeményt is fejben kellett tartaniuk.

A bárdokat útjuk során mindenhol különleges bánásmódban részesítették. Ha megsértették őket teljes joggal írhatták meg az illetőnek szánt szatirikus költeményt, ami több generáción keresztül csorbította a sértegető fél hírnevét. A kelta nép a glam dicin, vagyis a ráolvasó ének erejétől rettegve jobban félt a bárdoktól, mint a harcosoktól.

A költők megkülönböztető jelzésként általában hajukat egy "bárdszalaggal" összefogva viselték, így útjuk során mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ha nem akarnak átkot a fejükre, akkor kellő tisztelettel bánjanak velük.

Bárdok a harcmezőn

A harcos bárdok versbe szedett mágikus énekekkel segítették a sereget. Nem fogtak fegyvert, csak mágiával harcoltak. Dallamvezetésük kacskaringósságával igyekeztek kikerülni az ellenség mágikus védelmét. A skótok híres hangszere a duda szolgálta a védelem megalapozását és fanatizálta a harcosokat. Elnyomta az ellenséges sereg harcosainak énekét, ami nagy előnynek számított, miután a keltáknál rossz előjel volt, ha egy harcos meghallotta az ellenség mágikus dalait. Számára a csata valószínűleg halállal végződött.  

A bárdokhoz hasonlóan a druidák is használták a hangok erejét. Az ő feladatuk azonban nem a történetmondás volt. Kelta területeken és egyes Wicca covenek szertartásaiban manapság is nyomon követhető a nap köszöntésének szokása, mely az ókori kelta törzsek druidáinak hagyományaiból ered. A törzs fődruidája énekkel köszöntötte a túlvilágról visszatérő, felkelő napot, majd naplementekor szintén dallal búcsúztatta.

Mágikus kántálásuk, az amrun segítségével isteneik nevének ismételgetésével az azokban rejtező erőt hozták felszínre, hogy növeljék saját belső erejüket. A fák hangjainak segítségével pedig beléphettek a valóság magasabb szféráiba és a sámánokhoz hasonlóan utazásokat tehettek más világokba.

A fák hangjai

A fák ábécéje, az Ogham a latin ábécén alapuló rovásírás. Eredetileg 20 jelből állt, a modernizált változata 25-ből. Bizonyíthatóan csak a IV. században kezdték el használni az általunk ismert formában, de valószínűsíthető, hogy az már egy sokkal régebbi mágikus rendszer folytatása volt. Egy XII. századi könyv szerint az ogham írásnak több jelentése lehetett. Valószínűleg köze volt az időszámításhoz, dallamok leírásához, jogi- és szertartási szövegek jegyzéséhez, és akár kézzel el is lehetett mutogatni a jeleket. Egyes feltételezések szerint minden ogham jelnek volt egy megfelelője a hárfán is. Az adott hang (vagy húr) megszólaltatása megfelelt a hozzá tartozó ogham hang kiejtésének és a jel által szimbolizált szféra megidézésének.

A kelták varázstudói különleges figyelmet fordítottak a természetre, és a fákhoz is különböző hangokat társítottak. Az ogham ábécé egyes jelei is fákról (illetve egyéb növényekről) lettek elnevezve.

A fák hangjainak megismeréséhez azonban nem elég csak az ogham ábécé jeleit tanulmányozni. Egy fa mellett kezdjünk el valamilyen hangszeren játszani és figyeljünk. A növény a saját 'lélek-hangját' elnyeli, és egy energiamintát küld válaszul, ami által kapcsolatba kerülhetünk a 'fa szellemével'.

Ezzel a gyakorlattal fejleszthetjük szellemi látásunkat, és közelebb kerülhetünk egy majdnem feledésbe merült tudáshoz, ami segít abban, hogy visszataláljunk az elvesztett harmóniához.

Nayah

(Hihetetlen Magazin)

Isteneink

A vihar akkor kezdődött, amikor az utolsó isten is levette kezét a népemről. Az alakok körben álltak, hangtalanul, mint valami sötét ceremónia áhítatos résztvevői. Láttam a fátyol mögött álló fekete árnyakat. Megtörtnek tűntek, csak szomorúságot éreztem felőlük, nem haragot és azon tűnődtem, mi lesz most velünk. Keressünk új isteneket magunknak? Lehetséges istent találni egyáltalán? Már nem tudta senki, mikor szegődtek mellénk. A nagyanyám nagyanyja sem emlékezett olyan időkre, amikor nem voltak isteneink. De a népem már nem tisztelte őket. Lassan kinyitottam a szemem. Fáztam, a köpenyem átázott, és senki nem volt, aki takarót terített volna rám. Úgy döntöttem, eszem még a szent növényből, mielőtt elindulok.

Mikor újra felnéztem, a zivatar még mindig tombolt. Fényes szikrák világították meg a tájat, az energia, mint valami fehér kígyó, végigszáguldott alattam, hogy mutassa az utat. A felhők sötét hajókként úsztak az égen, bennük távolodó, szomorú isteneinkkel, de nem értem rá bánkódni, csak elindultam a ragyogó kígyó után az ismerősnek tűnő ösvényen.

Sok tavasz elmúlt azóta, ám isteneink nyomára nem bukkantam. Hittem, hogy megtalálom őket, ám helyettük ravasz, hitszegő embereket leltem. Az eső még mindig esik, de a fák hallgatnak, nem szólnak többé azokhoz, akik amúgy sem értik suttogásukat. Embereket látok, akik neveket mormognak, árnyakat szólongatnak, képzelt hatalmaknak hódolnak, de igaz isteneink nyomát elmosta az a réges régi vihar.

Időnként hallani vélem, ahogy szólnak hozzám az idők homályából. Lehunyt szemeik mögött kavargó, színes tájakról álmodnak és emberekről, akik még emlékeznek rájuk. A kígyó is halványabban világítja meg az utat. Az utcai lámpák fényében lassan elenyészik, részévé válik a nagy egésznek, amiből valaha megszületett, de mégis, néha látom a népemet, ahogy szívükben újraéled egy szikra és a kérdés: Hová tűntek a régi isteneink?

***

Mikor felébredek, szomorú, sötét fellegeken állunk. Néhány csillogó szempár és sok sötét verem távolodik tőlünk. Utolsó erőnkkel újra teremtünk, mert nem tudunk nem teremteni. Alkotásunk visszhangja soha nem hal el a mindenségben, kanyargó, fekete ösvényeket díszítünk fel fénnyel és megszentelt növényeket szórunk a földre, miközben értetek sírnak sötét fellegeink. Egyetek, drága testvéreink és igyatok szomorú, szent vizeinkből. Mi itt leszünk.