Isteneink

A vihar akkor kezdődött, amikor az utolsó isten is levette kezét a népemről. Az alakok körben álltak, hangtalanul, mint valami sötét ceremónia áhítatos résztvevői. Láttam a fátyol mögött álló fekete árnyakat. Megtörtnek tűntek, csak szomorúságot éreztem felőlük, nem haragot és azon tűnődtem, mi lesz most velünk. Keressünk új isteneket magunknak? Lehetséges istent találni egyáltalán? Már nem tudta senki, mikor szegődtek mellénk. A nagyanyám nagyanyja sem emlékezett olyan időkre, amikor nem voltak isteneink. De a népem már nem tisztelte őket. Lassan kinyitottam a szemem. Fáztam, a köpenyem átázott, és senki nem volt, aki takarót terített volna rám. Úgy döntöttem, eszem még a szent növényből, mielőtt elindulok.

Mikor újra felnéztem, a zivatar még mindig tombolt. Fényes szikrák világították meg a tájat, az energia, mint valami fehér kígyó, végigszáguldott alattam, hogy mutassa az utat. A felhők sötét hajókként úsztak az égen, bennük távolodó, szomorú isteneinkkel, de nem értem rá bánkódni, csak elindultam a ragyogó kígyó után az ismerősnek tűnő ösvényen.

Sok tavasz elmúlt azóta, ám isteneink nyomára nem bukkantam. Hittem, hogy megtalálom őket, ám helyettük ravasz, hitszegő embereket leltem. Az eső még mindig esik, de a fák hallgatnak, nem szólnak többé azokhoz, akik amúgy sem értik suttogásukat. Embereket látok, akik neveket mormognak, árnyakat szólongatnak, képzelt hatalmaknak hódolnak, de igaz isteneink nyomát elmosta az a réges régi vihar.

Időnként hallani vélem, ahogy szólnak hozzám az idők homályából. Lehunyt szemeik mögött kavargó, színes tájakról álmodnak és emberekről, akik még emlékeznek rájuk. A kígyó is halványabban világítja meg az utat. Az utcai lámpák fényében lassan elenyészik, részévé válik a nagy egésznek, amiből valaha megszületett, de mégis, néha látom a népemet, ahogy szívükben újraéled egy szikra és a kérdés: Hová tűntek a régi isteneink?

***

Mikor felébredek, szomorú, sötét fellegeken állunk. Néhány csillogó szempár és sok sötét verem távolodik tőlünk. Utolsó erőnkkel újra teremtünk, mert nem tudunk nem teremteni. Alkotásunk visszhangja soha nem hal el a mindenségben, kanyargó, fekete ösvényeket díszítünk fel fénnyel és megszentelt növényeket szórunk a földre, miközben értetek sírnak sötét fellegeink. Egyetek, drága testvéreink és igyatok szomorú, szent vizeinkből. Mi itt leszünk.