Kelta varázslatok

A kelták életében a mágia és a varázslatok mindennaposnak számítottak. Alapvető fontosságú szentségnek tartották a hármas számot, mint a létezés alapját. Az egyes, azaz az ég -a szellem, az istenek lakhelye - és a kettes, vagyis a föld, az anyag - a dualitás - összességeként, a mindkét világban létező, mindkét jellemzőből álló ember szimbólumának tekintették. Az istenekhez hasonlatos embert teremtő, alkotó, azaz varázslatra képes lénynek tartották.

A kelták úgy hitték, ha három szent dolgot tettek meg egymás után vagy valamit háromszor megismételtek, az sokszoros erővel érvényesült és az örökkévalóságig fennmaradt, illetve addig, amíg egy még szentebb hármasság meg nem törte vagy nagyobb ereje folytán fölé nem kerekedett.

Istenek, királyok, szentek hármassága

A mindennapi élet szerves részét képezte az istenek, istennők tisztelete és a hozzájuk tartozó történetek mesélése is. A híres és hírhedt ír Badb azonban nem egy istennőt, hanem egy istennőhármasságot jelképezett, a varjú alakjában megjelenő halál és háború patrónusait, Morrighan-t, Nemhain-t és Macha-t, akikről az emberek úgy tartották, félelmet és bátorságot egyaránt gerjeszthetnek a küzdő felek szívében, hogy befolyásolják a csata kimenetelét.

Hasonló hármasság található a mesterségistenek között is, akikhez több okból is fordultak a gyógyítástól az ekevastisztításon át egészen a szántásig. A dárdahegyeket készítő kovács és gyógyító isten Goibniu, a fémműves, bronzkovács Creidne és a dárdanyeleket megalkotó ács, Luchtaire mindannyian három mozdulattal készítik el a mágikus eszközöket vagy a fegyvereket, hogy ezáltal hatalommal ruházzák fel az élettelen tárgyakat, például Lugh isten dárdáját.

A fennmaradt dokumentumok szerint a kelta népek az emberáldozathoz is rendszerint három halálnemet választottak. A hármas halálnak nevezett szertartás során az áldozatot egy fa ágai közé szorítva megégették (vagy egy izzó vasházba zárták), vízbe fojtották, és dárdával vérét vették. Más források szerint megfojtották, megkövezték, majd lándzsára húzták. Két ír király, Diarmaid mac Cerbhaill és Muirchertach mac Ecra történetében példát is találhatunk a hármas, rituális királygyilkosság egy másik formájára. A két ember égő házból menekült több sebből vérezve, és végül egy sörrel telt kádba fúlt. Ez a rítus a szakrális királyság szerves része volt, amit az ír sziget egy másik honfoglaló népe, a Fir Bolgok vezettek be. Hitük szerint a jó termés, a gazdagság és a boldogság a királytól függött, ha hagyják megöregedni és megbetegedni, a nép sorsa is rosszra fordult volna. Az új király kiválasztásakor is hármas próbát kellett kiállnia a jelöltnek.

A mágikus erővel rendelkező emberek is gyakorta kapcsolódtak a hármas számhoz. Jó példa erre a VI. században élt Szent Teilo, akiről azt tartották, holtteste egy éjjel megháromszorozódott. A három test a walesi Penallyban, Illandaffiban és Llandeilo Fawrban van eltemetve. Ez a csoda már önmagában is jelentőségteljes volna, de ha hozzávesszük a kelták hármasságokhoz való vonzódását, még nagyobb hatalmú emberről kapunk képet.

Az ír mondákból ismerhetünk egy szintén misztikus erejéről híres ifjú hőst, Cú Chulainn-t, aki amikor úrrá lett rajta a harci mámor, háromszorosára nőtt, haja dárdaként meredezett, és akkorát tudott ordítani, hogy azt az ország másik végében is meghallották. Ez már önmagában egy hármasság, így amikor azt akarták, hogy lehiggadjon, egy újabb hármassággal kellett megtörniük a varázslatot. Háromszor kellett lelocsolniuk hideg vízzel, hogy elfojtsák a rajta elurakodó mágikus dühöt.

Cú Chulainn geise

Miután ellenségei egy csatában nem tudták legyőzni a híres ulsteri hőst, Cú Chulainn-t, csellel próbálkoztak. Három boszorkány megfőzött egy kutyát az út mellett, amerre a harcos elhaladt. Mikor a férfi melléjük ért, az asszonyok megkínálták a hússal, és a hős elfogadta, mert kötötte egy geise (végzete), mely szerint nem mehetett el olyan tűzhely mellett, melyen főtt valami, anélkül, hogy meg ne kóstolta volna az ételt. Egy másik geis azonban arra figyelmeztette, ne egyen a névrokonából, amit az első szabály által megszegni kényszerült, mivel neve annyit jelent, Chulainn kutyája. Amint Cú Chulainn elvette az asszonyoktól a húsdarabot, rögtön érzéketlenné vált a karja és a válla, így hűséges segítőjének, Laegnek kellett tovább vezetnie a harcikocsit, hogy megmentse urát a biztos haláltól. 

Az ősök megidézése

A szertartások és a különféle rítusok többnyire valamely ős vagy isten korábbi cselekedeteinek megismétléséről, modern szemlélettel nézve eljátszásáról szóltak, azzal a különbséggel, hogy a cselekményben résztvevők valóságában nem szerepről, hanem az ős vagy isten megszemélyesítéséről, azaz 'azzá válásról' volt szó.

Az ilyen mindennapi rítusok és cselekvések elvégzésével az emberek visszakerültek mitoszaik helyszínére és idejébe, isteneik, őseik állapotába, a világ keletkezésének, vagy egy vágyott történés megvalósulásának időpontjába.

A szertartások az állandóságot jelképezték a kelták számára. Azzal, hogy visszatértek a korábbi, mítikus időkbe, és azokat beemelték a jelen valóságukba, létrehoztak egy folyamatosságot, egy összeköttetést a múlt és a jövő között. Egy isten rituális megölése és feltámadása az idők kezdetéig vitte el őket, és ezt újra és újra megismételték, így folyamatos kapcsolatban maradhattak őseikkel, isteneikkel és rajtuk keresztül önmagukkal.

Történeteiken keresztül ismerték múltjukat, őseiket, valóságos volt számukra a világ keletkezése, az istenek cselekedeteiből megérthették az emberek cselekedeteit, és magyarázatot találhattak a körülöttük történő eseményekre.

Megszentelt föld

A kelta varázstudók, a druidák csak a páratlan számokat tekintették kiegyensúlyozottnak, a páros számokat nem használták mágikus célokra. Tanításaikat háromsoros versekben, triádákban adták tovább az emberek számára, ilyenformán is növelve szavaik erejét.

Világszemléletük szerint a valóság is három szférából áll, melyeket a felső régió, a levegő (ég), a középső világ, a föld, és az alsó világ, a víz (tenger) testesít meg.

Világfájuk, a Bile levelei és lombkoronája az istenek lakhelyét (azaz az eget), törzse az emberek világát (a földet), míg gyökerei a túlvilágra vezető utakat, kapukat, az ősök birodalmát (a tengert) szimbolizálta.

Hitük szerint e három őselem, a föld, a víz és a levegő egységéből jött létre a fizikai valóság, és vált láthatóvá az anyagi világ, a tűz szikrájának segítségével. Ezt a hármas felosztást és egy középpontot láthatjuk a triskele-ben, a három karú spirál motivumában, ami a druidák egyik legfontosabb szimbóluma volt. A triskele három karja szintén a földet, a vizet és a levegőt jelképezte. Ezt a hármat a középpontban égő tűz mozgatja, ami az isteni szikra megfelelője.

Időnként találkozhatunk a világ kilences felosztásával is, mely a hármasság megháromszorozásaként egy még magasabbrendű mágikus erővel bír.

A kelták világában minden, amit birtokba vettek megszenteltté vált. Ha új területet hódítottak meg, kapcsolatot kerestek az ottani erőkkel, szellemekkel, istenségekkel és kijelölték a hely középpontját. A középpont rendkívül fontos szereppel bírt, akár egy házról, a család vagy a törzs területéről vagy egy egész királyságról volt szó. A terület határán kívüli világ már nem tartozott a számukra létező birodalomhoz.

Minden terület középpontja a felső és alsó világgal való kapcsolatot fejezte ki, hasonlóan a világtengelyhez, a sámánok világfájához vagy létrájához, akik ezeken keresztül mágikus utazásokat tehettek a szellemek, az istenek és az ősök birodalmaiba. A középpont kijelölése önmagában már egy rítust, egy teremtési folyamatot valósított meg, hiszen ennek a pontnak a meghatározása hozta létre, helyezte bele a valóságba az adott területet, ami addig nem létezett abban a formában.

A korabeli házak füstnyílása (akárcsak a jurták és a nomád népek sátrainak füstnyílásai) a praktikus okok mellett az éggel való kapcsolatot is megadták az ott élőknek. Kijelölték a középpontot és a más szinten lévő világokkal való kapcsolat lehetőségét is megteremtették.

A fent és lent meghatározása mellett fontos volt a kint és bent kijelölése is. Akárcsak a városok, települések körüli falak vagy sáncok, a házak, jurták küszöbe (ami sok helyen az ősök szellemeinek, a család védelmezőinek lakóhelye volt) is meghatározta a biztonságos belső valóság és az azon kívüli, nem szent, nem meghatározott külvilág közötti határvonalat.

Amikor Mil fiai, Írország utolsó honfoglalói és egyben az írek ősei a zöld sziget partjaira léptek, először három istennővel találkoztak. Éire, Fodhla és Banbha üdvözölte őket a szigeten, és Eire megjósolta nekik, hogy a sziget örökre az övék lesz. De Mil legidősebb fia, Donn durván elutasította. Azt állította, hogy nem nekik, hanem magukkal hozott isteneiknek köszönhetik majd a már ott élő nép fölötti győzelmet. Ekkor az istennő megátkozta őket: Sem nekik, sem gyermekeiknek nem lesz öröme a szigeten. Ezután megkérte Ameirgin-t, Mil fiainak druidáját, hogy róla nevezzék majd el az országot.

Megérkezésük után Mil fiai mágikus csatát kezdtek a már ott élő Tuatha Dé Danann-nal, Danu istennő népével. Danu druidái az elemi erőkkel próbálták elűzni a betolakodókat, de nem jártak sikerrel. Az írek ősei végül partra szálltak, majd druidájuk, Ameirgin egy varázslatot bocsátott az ír földre. A nagy erejű költemény lényege abban állt, hogy a varázsló minden létező szférát önmagával azonosított, ami mágikus szempontból vizsgálva egyértelművé teszi, hogy Ameirgin egyenlővé vált a mágia tárgyával, gyakorlatilag birtokolta azt:

"Szél vagyok a tenger felett,

Óceán hulláma vagyok,

Tenger zúgása vagyok,

Hét küzdelem bikája vagyok,

Keselyű vagyok a sziklán,

A Nap könnye vagyok,

Virágok szépsége vagyok,

Vadkan merészsége vagyok,

Lazac vagyok a tóban,

Lapályon elterülő tó vagyok,

A szó hatalma vagyok,

A mesterség ereje vagyok,

Dárdával vívott küzdelem vagyok,

Isten vagyok, aki a tüzet adja a fejbe..."

A varázslat segítségével Mil fiai megszerezték az uralmat az ír sziget felett, és ahogy Éire istennőnek megígérték, róla nevezték el új birodalmukat.

Ahogy Ameirgin megnevezte, önmagával azonosította a természet erőit, uralma alá hajtotta Éire szigetét. Kapcsolatba került az istennővel, és azáltal, hogy teljesítette a kérését, szimbolikus formában egyezséget kötött a 'hely szellemével', azzal az erővel, ami minden természetkultusz alapvető fontosságú eleme.

A kelták Mil fiai után is megőrizték a természet különféle aspektusainak ismeretét és tiszteletét. Isteneket és istennőket társítottak dombokhoz, erdőkhöz, ligetekhez, folyókhoz és tavakhoz, mindenhez, ami körülvette őket a természetben.

Voltak azonban olyan helyek, helyszínek, amik még különlegesebbekké váltak valami misztikus, isteni beavatkozás vagy fontos történés miatt. Ezek megőrzésének egyik eszköze, a kelta hagyományban fontos helyet elfoglaló tudomány a dinnshenchas, vagyis a helyek és helynevek történetének ismerete. A bárdok, filik és druidák hatalmas tudásának részét képezte ez a legpontosabban talán történeti földrajznak nevezhető, a mágikus tudást szimbolikus formában továbbvivő történetek gyűjteménye.

A szó ereje

A kelták hittek a kimondott szó erejében. Az eskü, az áldás és az átok is mind nagy szerepet töltött be az életükben. Ahhoz, hogy valakire átkot szórjanak, elég volt a szélbe kiáltaniuk a szavakat, mert úgy tartották, az elviszi azokat oda, ahova szánják.

A név hatalma

A kelták nem adtak nevet az újszülötteknek, mert úgy tartották, amit elneveznek, az létezővé válik, ezáltal ki van téve a gonosz szellemek ármánykodásának. A magasabb rangúak csecsemői ekkor egy úgynevezett geis-t, vagyis 'végzetet' kaptak a druidáktól.

Hogy a gyerekeket megvédjék, még idősebb korukban is csak különféle gúnyneveken szólították őket, hogy megtévesszék az ártó erőket. Végleges nevüket csak fiatal felnőttként kapták meg, amikor már fegyverforgatóként állhattak apjuk oldalán. 

Amikor Mil fiai győzedelmeskedtek Danu népe felett, a fődruida mágikus versekkel és a szavak hatalmával kényszerítette az isteni (anyagtalan, szellemi) lényeket, hogy vonuljanak vissza a távoli szigetekre, a vizek mélyére és a föld alá. Megegyeztek, hogy a felszíni világ az embereké lesz, de az összes többi hely felett a később tündéreknek nevezett istenek uralkodhatnak majd.

A Hódítások könyve szerint az istenek elmenekültek, mások szerint még ma is ott élnek a sidhekbe, vagyis a tündérdombokba húzódva. A Tuatha Dé Danann helyett most Daoine Sidhe, vagyis az Üreges Dombok Népe néven ismerik, és azóta is a boszorkányok, mágusok tanítóiként, segítőiként tartják őket számon.

Mil fiainak leszármazottai az írek pedig még mindig azon a szigeten élnek, amit egykor a szavak hatalmával, egy mágikus vers segítségével foglaltak el isteneiktől.

Nayah

(Hihetetlen Magazin)

A bárdok mágiája

A zene megváltoztatja a tudatállapotunkat, felszínre hozza vagy elmélyíti érzéseinket, megnyugtat vagy éppen zavart okoz, de mindenképpen valamilyen hatást gyakorol ránk. Az ősi kultúrák sámánjainak, mágusainak, papjainak körében a zene és a különféle hangok tudatmódosító hatása ismert és alkalmazott tudás volt. A legtöbb mágikus rendszerben ezek a technikák manapság is nagyon fontos szerepet játszanak a magasabb tudatállapotok elérésében, a belső erőközpontok, csakrák megnyitásában, aktiválásában. Van, hogy ezeket a hatásokat hangszerekkel, máskor bizonyos szavak vagy az istenek neveinek speciális kiejtésével, rezegtetésével, kántálásával érik el.

Az ókori kelták mágusai, a druidák, a bárdok és a filik is előszeretettel alkalmazták gyakorlatukban a hangok rezgéseit.

A zene mágiájának talán legismertebb művelői a bárdok, vagyis a kelták vándorénekesei voltak. A hallgatóság elbájolása, az emberek figyelmének összpontosítása és a szórakoztatás mellett az ő feladatuk volt megőrizni az ősi tudást és továbbvinni a régi történeteket. A családfők és a királyok előszeretettel alkalmazták és nagy becsben tartották őket, amiért a bárdok megbízóik hírnevét dicsőítették dalaikban. Kiváltságos pozíciójuk révén sokan politikai kémkedést is folytattak, híreket hoztak és vittek és amerre útjuk során megfordultak, a kíváncsi nép mindenhol figyelmesen hallgatta szavaikat. Énekeiket általában húros hangszeren, legtöbbször kis kézi hárfán kísérték, ami ma is Írország egyik jelképének számít.

A varázslatos hárfa

Egy ír monda szerint az első hárfát egy óriás fedezte fel. Mindez még a világok hajnalán történt, mikor csak egy pár élt a földön. Boldogok voltak egymással, naphosszat rendezgették a hegyeket, folyókat, tengereket a földön, leterítették a mezőket és tavakat alkottak. Történt egyszer, hogy az asszony, aki jó feleség volt ugyan, ám egy kissé pörlekedő, összeveszett az urával egy kis apróságon. Szó szót követett, mígnem az asszony mérgében földhöz vágta a kezében tartott hegyet és dúlva-fúlva elrohant. Üldögélt egy ideig az óriás, élvezte a nyugalmat és a csendet, ám egy idő után furcsa fájdalmat érzett a szívében. Felkerekedett, hogy a felesége után eredjen. Követte az óriásasszony nyomait, sok-sok évezreden keresztül, mígnem megtalálta. Egy távoli tenger partján aludt, és még akkor sem ébredt fel, mikor a férje odaért mellé. Leült az óriás, várakozott, ám valahogy ő is álomba szenderült. Előbb ébredt a nőnél, és elindult, hogy kiderítse a hirtelen álmosság okát. Ahogy sétált a parton, egy óriási hal csontvázára lett figyelmes, amire a béldarabok és az inak feszesen rá voltak tapadva. A szél járt ki-be a kifeszített húrok között és olyan andalítóan muzsikált, hogy a férfi újfent elálmosodott. Felkapta az óriási hangszert és sietve ment ébreszteni a feleségét. Miután jól kiveszekedték magukat, kibékülve indultak hazafelé. Azóta, ha az asszony pörölni kezdene, az óriás csak előveszi az első hárfát, játszani kezd és a felesége azon nyomban mély álomba szenderül.

Egy másik történet szerint Dagda, az írek főistene teremtett egy hárfát, hárfással együtt. Mikor a zenész felesége az első gyermekét szülte, szomorú volt. A férje játszani kezdett, és a húr átvette az asszony érzéseit. Ez lett a fájdalom húrja. A második gyermek születésekor az asszony boldog volt és kacagott, így a második húr a vidámságé lett. Az asszony a harmadik gyerek szülése közben elaludt, nem érzett semmit. Ekkor jött létre a nyugalom és a halál húrja. A hangszeren a hárfás nem szólaltathatta meg az összeset egyszerre, mert akkor felcsendült volna a tökéletesség hangja, ami mindent megsemmisít. A férfi mindhárom fiából hárfás lett, akiket szüleik három irányba küldtek tanulni, hogy soha ne találkozzanak, mert mindegyikük csak a saját dallamát tudta játszani. A zenészek egy esküvőn jöttek össze, de nem ismerték fel egymást. Mikor elkezdtek játszani, alapjaiban fordították fel a világot. A hárfák vésetei életre keltek és mire egymást elpusztították, a connaught-i harcosok is holtan hevertek körülöttük. Ezután Dagda is csak akkor vette elő híres hangszerét legközelebb, mikor az istenek győzelmet arattak a Magh Tuiredh-i csatában.

A hárfa mellett a bárdok és a filik többféle hangszeren is megtanultak játszani. Ismerték a sípot, a pánsípot, a dobot és használtak egy kis csengettyűs faágat is, mellyel egyrészt a bárd jelenlétét, másrészt a közelgő előadás, szertartás kezdetét jelezték. Nagy valószínűség szerint a különféle hangszereket váltogatták, attól függően, milyen hatást szerettek volna elérni, vagy milyen energiát akartak közvetíteni a hallgatóság felé. 
 

Ogham kövek

A régi történetek az Ogham írás feltalálását a bölcsesség és az ékesszólás istenének, Oghma-nak tulajdonították. Ogham jeleket főként Írországban és Walesben - ott is az írek lakta területeken - találtak nagy számban, kövek sarkára vésve. Írország, Wales és a Man sziget délnyugati részén (a mitológiában mindig ez a halál területe, itt lehet átjutni a túlvilágra), a hegyes területeken és Cork megyében fordulnak elő nagy számban.

Látogatás a tündérvilágba

A hangszerek mágikus tulajdonságait és használóik varázslói képességét a kelták soha nem vitatták, sőt, meg voltak győződve arról, hogy a bárdok a sidhekbe, vagyis a tündérdombokba járnak, ahol a tündérnép oktatja őket a zene tudományára.

A kelta mondákban a nagy hírű bárdok is gyakran tettek utazásokat a túlvilágra, hogy onnan visszatérve, az isteni (vagy tündéri) erő által megszállva alkossák költeményeiket. Mikor awen, a múzsa megihlette őket, természetfeletti erővel, látnoki képességgel megáldva térhettek vissza földi otthonukba.

A történetek szerint a Tuatha Dé Danann, vagyis Danu istennő népe, az írek istenei (a későbbi tündérek) hozták magukkal a zene és a költészet mágikus tudományát, amit északon tanultak egy ismeretlen, varázserővel bíró néptől, ám ők is olyan hatalmas tudásnak tartották, hogy csak egyes kiválasztott emberekkel voltak hajlandóak megosztani.

A tündérek birodalmában, Tir Na n-Og-ban, vagyis az Örök Fiatalság Földjén állandóan folyt a mulatság. Az oda tévedt harcosok egész nap vadásztak, ettek, ittak és szép asszonyokkal játszadoztak, majd amikor megelégelték a lakomákat, dalokkal és táncokkal szórakoztatták egymást. Amikor erről a csodás vidékről hazatértek, már nem csak harcosok, hanem költők és zenészek is lettek egy személyben.

Azok a kiválasztottak, akik bebocsátást nyertek ezekre a varázslatos földekre, és ott megfeleltek a tündérek feltételeinek, általában egy mágikus erejű hangszert is kaptak tanítóiktól. Kétszer vagy háromszor is többet élhettek, mint a többi ember, ám súlyos árat kellett fizetniük a tudásért. Amikor tündérhonból visszatértek a földi világba, általában púposok, sánták vagy vakok lettek, ám amíg varázslatos hangszerükön játszottak, az emberek hibátlan testűnek látták őket.

Persze a legtöbben nem juthattak el Tündérországba. A nyugati szigeteken élő bárdok ezért sokszor úgy tanulták a tündérek zenéjét, hogy éjjelente kiültek a tengerpartra és hallgatták a Túlvilágról átszűrődő dallamokat. Úgy tartották, aki egyszer hallotta, soha többé nem tudta elfelejteni ezeket a varázslatos hangokat.

A tündérek tánca

A tündérek nem csak dalokkal csábították az embereket, hanem időnként átjöttek a földi világba táncolni is. Mivel itt nem anyagtalanul ropták, ezért mindig elnyűtték a cipőiket, amiket azután az apró segítőik, a leprechaun-ok javítottak meg. Aki egy ilyen mulatozásuk során a tündérek zenéjét meghallotta, azonnal a dalnak megfelelő táncra perdült és alig tudta abbahagyni.

A tánc varázslata és jövendölő szerepe még az 1950-es években is élt Írországban. Samhain-kor a fiatalok az egyik faluból áttáncoltak a legközelebbi faluba, miközben az öregek figyelték őket és a végén kiválasztották a legszebben táncoló és a leggyorsabban célba érő párt. Úgy tartották, akik megnyerik ezt a versengést, egy éven belül összeházasodnak.

Mágikus költemények

A bárdok zenéje és költészete egyaránt mágikus mesterségnek számított. Mindkettőt alkalmasnak tartották az életadásra, a gyógyításra és halál okozására is. Úgy vélték, a dallam és a ritmus rezgése fellazítja a mágia szövetét, és így akadálytalanul áramolhatnak a megfelelő információk, kérések, átkok.

Háromféle dalt különböztettek meg. A vidám (ide tartoztak a harci indulók is), a szerelmes (és szomorú) dalok, és az altatók - amik nagy erejüknél fogva örök álomba is ringathatták a gyanútlan hallgatót - mind nagy erővel rendelkeztek.

Egyik fontos varázsdaluk az aer volt. Akivel szemben alkalmazták, felkészülhetett a legrosszabbra. Keléseket, pattanásokat rosszabb esetben halált is okozhattak vele annak, akire megharagudtak.

Tudományuk másik fontos eleme volt az ail-geis, ami egy olyan kérés volt, amit teljesítenie kellett annak, akihez intézték. Ha valaki volt olyan merész, hogy ezt megtagadja, megfosztatott becsületétől és gúnyolódás céltáblája lett.

Írország négy tartományában egy-egy bárdközpont és több kisebb bárdház létezett. A Munsterben lévő központban az altatót, Lensterben a szerelmes és szomorú dalokat, Ulsterben a vidám és harci dalokat, Connaughtban pedig a szatirikus énekeket tanították. Egy igazi bárdnak végig kellett járnia mind a négy iskolát, hogy sikeres tanulmányai fejében megkapja mind a négy megkülönböztető szalagot.

A költők nagy versenyeken mérték össze tudásukat, ami jó alkalmat kínált a vásárokra, a harcosok és kocsihajtók próbájára, a mulatozásra. Az énekmondók hangszeren is játszhattak, de ez nem volt számukra kötelező. Olyan bárd is akadt, aki kellő énekhang híján csak beszélt és azzal is remekül elboldogult. Minden dalukat memorizálták, így akár több száz hosszú költeményt is fejben kellett tartaniuk.

A bárdokat útjuk során mindenhol különleges bánásmódban részesítették. Ha megsértették őket teljes joggal írhatták meg az illetőnek szánt szatirikus költeményt, ami több generáción keresztül csorbította a sértegető fél hírnevét. A kelta nép a glam dicin, vagyis a ráolvasó ének erejétől rettegve jobban félt a bárdoktól, mint a harcosoktól.

A költők megkülönböztető jelzésként általában hajukat egy "bárdszalaggal" összefogva viselték, így útjuk során mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ha nem akarnak átkot a fejükre, akkor kellő tisztelettel bánjanak velük.

Bárdok a harcmezőn

A harcos bárdok versbe szedett mágikus énekekkel segítették a sereget. Nem fogtak fegyvert, csak mágiával harcoltak. Dallamvezetésük kacskaringósságával igyekeztek kikerülni az ellenség mágikus védelmét. A skótok híres hangszere a duda szolgálta a védelem megalapozását és fanatizálta a harcosokat. Elnyomta az ellenséges sereg harcosainak énekét, ami nagy előnynek számított, miután a keltáknál rossz előjel volt, ha egy harcos meghallotta az ellenség mágikus dalait. Számára a csata valószínűleg halállal végződött.  

A bárdokhoz hasonlóan a druidák is használták a hangok erejét. Az ő feladatuk azonban nem a történetmondás volt. Kelta területeken és egyes Wicca covenek szertartásaiban manapság is nyomon követhető a nap köszöntésének szokása, mely az ókori kelta törzsek druidáinak hagyományaiból ered. A törzs fődruidája énekkel köszöntötte a túlvilágról visszatérő, felkelő napot, majd naplementekor szintén dallal búcsúztatta.

Mágikus kántálásuk, az amrun segítségével isteneik nevének ismételgetésével az azokban rejtező erőt hozták felszínre, hogy növeljék saját belső erejüket. A fák hangjainak segítségével pedig beléphettek a valóság magasabb szféráiba és a sámánokhoz hasonlóan utazásokat tehettek más világokba.

A fák hangjai

A fák ábécéje, az Ogham a latin ábécén alapuló rovásírás. Eredetileg 20 jelből állt, a modernizált változata 25-ből. Bizonyíthatóan csak a IV. században kezdték el használni az általunk ismert formában, de valószínűsíthető, hogy az már egy sokkal régebbi mágikus rendszer folytatása volt. Egy XII. századi könyv szerint az ogham írásnak több jelentése lehetett. Valószínűleg köze volt az időszámításhoz, dallamok leírásához, jogi- és szertartási szövegek jegyzéséhez, és akár kézzel el is lehetett mutogatni a jeleket. Egyes feltételezések szerint minden ogham jelnek volt egy megfelelője a hárfán is. Az adott hang (vagy húr) megszólaltatása megfelelt a hozzá tartozó ogham hang kiejtésének és a jel által szimbolizált szféra megidézésének.

A kelták varázstudói különleges figyelmet fordítottak a természetre, és a fákhoz is különböző hangokat társítottak. Az ogham ábécé egyes jelei is fákról (illetve egyéb növényekről) lettek elnevezve.

A fák hangjainak megismeréséhez azonban nem elég csak az ogham ábécé jeleit tanulmányozni. Egy fa mellett kezdjünk el valamilyen hangszeren játszani és figyeljünk. A növény a saját 'lélek-hangját' elnyeli, és egy energiamintát küld válaszul, ami által kapcsolatba kerülhetünk a 'fa szellemével'.

Ezzel a gyakorlattal fejleszthetjük szellemi látásunkat, és közelebb kerülhetünk egy majdnem feledésbe merült tudáshoz, ami segít abban, hogy visszataláljunk az elvesztett harmóniához.

Nayah

(Hihetetlen Magazin)

A druida szentély

Ahhoz, hogy kialakítsunk egy druida szentélyt, néhány dolgot szem előtt kell tartanunk. Nem elég találomra kiválasztani egy helyet a természetben, figyelembe kell vennünk a saját céljainkat és a hely jellegét, állapotát, hogy a kettőt össze tudjuk egyeztetni.
Amikor területet választunk - akár a jövendő lakhelyünket, akár csak egy természeti helyet ideiglenes oltárunk számára - fontos szempont az, milyen fák élnek az adott helyen.

A druidák szentként tisztelték a fákat, mint az Ég és a Föld közötti hidakat, amik biztosítják az összeköttetést és az energiaáramlást a két sík között.
Sok nép egy fa ősanyától és egy fa ősapától eredezteti magát. A kelták is azt tartották, hogy a fák az emberek ősei. Legfontosabb fának - a föniciaiakhoz, zsidókhoz, görögökhöz, rómaiakhoz, etruszkokhoz és a germán népekhez hasonlóan - a tölgyet, (daur) a Napnak, azaz az ég istenének növényét tartották. Ereje, magassága, hosszú élettartama és (elsősorban a gall keltáknál) a rajta élősködő, gyógyító erővel bíró fagyöngy a fák királyává tette, de annak is jelentőséget tulajdonítottak, hogy a nyári napfordulókor hozza virágait. Szent helyeik is általában tölgyesekben voltak. Ezek a latin nemus (liget, tisztás) szóból a nemeton (gall), drunemeton (kisázsiai galaták) és nemed (ír) nevet viselték.

A saját nemetonunk területének kiválasztásakor érdemes egy nagyobb tölgyfát keresni, vagy kiválasztani egy öregebb, nagy termetű fát, ami szentélyünk őrzője lehet.
Minden kelta törzsnek vagy törzsszövetségnek saját szent fája - az ír hagyományban bile - volt, ahol a törzs királyait avatták. Ez a fa a törzs területének közepén állt, az egység és a biztonság jelképeként. Ha az ellenség az Élet Fáját (crann bethadh) kidöntötte, ezzel meggyalázta, és romlásba döntötte a népet. A szent fa olyannyira fontos volt, hogy a törzs területének szakrális középpontján álló fafajtából minden csata alkalmával elvittek egy kisebb példányt gyökerestől. Amíg ezt birtokolták, addig erejük biztosított volt.

Amikor a megfelelő fát megtaláltuk, fontos, hogy felmérjük a hely adottságait és eldöntsük, mire van szükségünk a továbbiakban. Egyedül fogunk-e itt dolgozni, vagy nagyobb társaságnak szánjuk a területet, milyen szertartásokat, szellemi gyakorlatokat akarunk tartani, csak szakrális helyszínnek szánjuk-e vagy esetleg ünnepségeket, baráti összejöveteleket is tartanánk-e itt, állandó vagy ideiglenes szentély lesz-e stb?
A druidák minden lehetséges helyszínt az adott energiák (lehetőségek) alapján használtak fel. Elsősorban nem irányítani akarták a helyi erőket, hanem „meglovagolni” azt, ami már ott van.
Nekünk is arra kell törekednünk, hogy ne erőszakoskodjunk a természettel, figyeljünk arra, a területen belül hol, milyen energiákat, érzéseket, gondolatokat érzékelünk. Úgy tekintsünk a helyszínre, mint egy lakásra, amibe éppen beköltözünk és a bútorainkat rendezgetjük. Ne a falakat próbáljuk meg tologatni erőszakkal, hanem az érzéseinkre hagyatkozzunk, és persze ne hagyjuk figyelmen kívül a logikus elrendezést sem. Ahogy egy konyhában is jó, ha a kezünk ügyében vannak a dolgok, a természetben kialakított szentély is tükrözze a praktikusságot és persze a druidák számára fontos harmóniát. Természetesen az sem baj, ha minimális szinten beavatkozunk, néhány követ arrébbteszünk, ösvényt vágunk magunknak, vagy kitisztítjuk a túl gazos részeket. A lényeg, hogy az egyensúlyt fenntartsuk.

Amikor a természetben található energiákkal dolgozunk, arra hagyatkozhatunk, amit egy nálunk hatalmasabb erő a rendelkezésünkre bocsát. Bármit csinálunk, akkor lesz ereje, ha alkalmazkodunk, együtt munkálkodunk a helyi erőkkel, szellemekkel, követjük a természet körforgását, energiáját, és felhasználjuk az őselemek erejét.
A druidák gyakorlati értelemben a Földön, a természeten (nádúir) belül elkülönítették a földet (talam), a követ (cloch), a vizet (uisce), a tengert (muir), a levegőt (aer), a szelet (gaéth), a tüzet (teine) és a lángot (breó). A három legfőbbnek a földet, a vizet és a levegőt tartották, amiket egy különálló, nem földi (azaz szellemi, más valóságból származó) elem, a tűz ('az isteni szikra') hoz mozgásba. Ezt a hármas felosztást és egy középpontot láthatjuk a triskele-ben, ami a druidák egyik legfontosabb szimbóluma volt. A triskele három karja a földet, a vizet és a levegőt jelképezte, míg a közepe a tüzet, ami mozgásban tartja a létezést. Az egyes elemek az emberben is megjelennek. A föld köve a test (corp), az anyag, ami szilárddá tesz, a víz tengere az érzések, a lélek (animm), a lelkek összessége, ahogyan a tenger is a vízcseppek összessége, a levegő szele a sebesen szárnyaló gondolatok (imbráti), a tudatosság, és a tűz lángja a szellem (menme) világossága, a bölcsesség lángja (bréo n-eccna).

A háromkarú spirálnak megfelelően a druida szentélyben központi helyet foglal el a tűz, ekörül pedig a három alapelem, a föld, a víz és a levegő energiáit megtestesítő, funkcióval rendelkező építmények.
Amennyiben nagyobb terület áll a rendelkezésünkre, középen kialakíthatunk egy tűzhelyet, ami elsősorban a szertartási tűz helyszínéül szolgál. Fontos, hogy ebbe ne dobjunk bele semmit azokon a növényeken kívül, amiket áldozásra, imádkozásra vagy bármilyen szakrális célra szánunk.
Ettől a középponttól három irányba helyezkedik el a triskele három karja, azaz a föld területe, a víz területe és a levegő területe. Nem fontos azonos távolságra lenniük a középponttól, hiszen az a lényeg, hogy az adott tér sajátosságait használjuk, azt, ahol a megfelelő energia a legerősebben jelen van, és ahol a leghatékonyabban tud kiteljesedni.
A három vortex forgásának lentről (a föld mélyéből nézve) kell az óra járásának megfelelőnek lennie, a tűznek fentről, az ég irányából. Az egész triskele az óra járásával megegyezően forog. Érdemes nem a betanultakat követni, hanem LÁTNI, megnézni minden adott helyszín személyes jellemzőit, energiamintáit, és ahhoz alkalmazkodni.

A triskele a természet és az energia szimbóluma, nem csak egy ábra, hanem egy mozgásban lévő erő. A középpontja a stabilitás, a fix pont, a tűz, ami forgatja, mozgásban tartja a többi elemet és így magát az életet is. Energetikai értelemben a szentélyünkben is olyan pontot kell találnunk, ami megfelel ennek a jellegnek. Ez lesz a központ. Ezzel ellentétben a három spirálkar mozgásban van, tehát a föld, a víz és a levegő területéhez olyan helyet keressünk, ahol erősen érzékeljük ezt a fajta spirális energiát.

A föld területén lehet egy barlang, de ennek hiányában építhetünk meditációs kunyhót, izzasztókunyhót, vagy hordhatunk oda nagyobb köveket is. Ez lesz az elmélyülés helye. A víz az imák, felajánlások területe, ide egy vízzel teli kőmedencét, vagy egy nagyobb, természetes anyagból készült, időjárásálló tálat helyezzünk. Fontos, hogy a víztartó edény fák alatt álljon, mert a druidák úgy tartották, a természet akkor is folytatja a szertartásunkat, ha mi éppen nem tartózkodunk a közelben. A vízbe hulló falevelek, apró gallyak mind egy-egy imát (kérést, felajánlást, fogadalmat) testesítenek meg, így automatizálva, folytatva korábbi ceremóniánkat.
Fontos, hogy ezektől időnként tisztítsuk meg a vizet, mert a rothadásnak indult levelek már nem szolgálják a céljainkat.
A levegő területére a közösségi helyszíneket, a tanítás, étkezés, szórakozás céljára létesített építményeket (asztalok, padok stb) helyezzük. Amennyiben úgy találjuk kényelmesnek, használhatjuk a központi tüzet is főzésre, de létesíthetünk egy kisebb tűzrakót a levegő területén is, amit ekkor csak erre a célra használjunk (ebbe, a szertartási tűzzel ellentétben minden természetes hulladékot beledobhatunk, pl. a főzés során keletkező zöldségszárakat, kéztörlő papírt stb).
Természetesen a tűz és az egész terület tisztán tartása nagyon fontos, ne dobáljunk el szemetet, és a helyet legalább olyan szinten hagyjuk ott, ahogyan találtuk, de ha lehetőségünk van rá, akkor inkább (fizikailag és energetikai értelemben is) sokkal tisztább állapotban.

A történetek elmondása szerint szentélyeik védelmére a druidák varázslathoz folyamodtak. A celtar egy láthatatlanná tévő köpeny vagy köd volt, amit maguk és szent helyeik köré tudtak idézni. Egy másik elnevezés szerint ez a fe-fiada, ami időnként ráolvasásként, máskor szintén ködként vagy köpenyként jelenik meg az elbeszélésekben. Úgy tartották, minden tündérhely is ilyen fe-fiada-val van körbevéve, hogy az emberi szemek ne érzékelhessék. Időnként a tündérnéptől is hozzá lehetett jutni egy ilyen varázslathoz, ami elsősorban a hősöknek tett jó szolgálatot a csatákban.

Azonban ahhoz, hogy nemetonunk védve legyen, a fe-fiada-nál is fontosabb, hogy úgy bánjunk vele, mint az otthonunkkal. Igyekezzünk önmagunkban és szentélyünkben is rendet tartani, és figyeljünk oda a druidák tanítására: Ahol egyensúly van, oda ne nyúljunk, ahol nincs, ott hozzuk létre.

A druidák

Az ókori kelta hagyomány, tudás és életfilozófia őrzői között legmagasabb rangban - a bárdok és a filik után - a druidák (druí) álltak. Nem felel meg teljesen a valóságnak, ha a pap elnevezéssel illetjük őket, ugyanis egyrészt nem prédikáltak, hanem ügyfeleik keresték fel őket ügyes- bajos dolgaikkal, másrészt jeleskedtek a filozófiai, a történelmi, a jogi és a tudományos kérdésekben, a költészetben, a gyógyításban, és jelentős csillagászati és matematikai tudással is rendelkeztek. Ismerték és használták a gyógynövények erejét és ők vezették az áldozati szertartásokat.

A mítoszok szerint a magas rangú varázslók hatalma kiterjedt a vizek és az időjárás irányítására, az alakváltásra, köd létrehozására, időutazásra és a levitációra is, ami a csatákban nagy segítségére vált a harcosoknak.

A természet erőinek, szellemeinek, őselemeinek tisztelete, és ezeknek az erőknek a használata a druidizmus (draíocht) gyakorlatának fontos elemei voltak. Úgy tartották, a világban minden létező dolog ezekből épül fel, és ha az elemek egyensúlya felbomlik, a hely szellemei, energiái károsodnak, amik ezután katasztrófákkal, betegségekkel sújtják az emberiséget. Feladatuknak tartották ennek a kényes egyensúlynak a megőrzését vagy helyreállítását, a hely szellemeinek, erejének kiengesztelését.

Nem csak arra törekedtek, hogy az őket körülvevő természet egyensúlyban legyen, hanem önmagukban is igyekeztek elérni a bölcsességet, hogy akaratukkal, gondolataikkal, érzéseikkel és tetteikkel is a világ harmóniáját szolgálhassák. Tanulmányaik során sokféle módszert felhasználtak, melyek több ősi nép gyakorlatából is visszaköszönnek.

A továbbiakban igyekszem bemutatni a druida életfilozófia, vallás és gyakorlat mellett azokat a technikákat, praktikákat is, melyek a természettől eltávolodó embernek lehetőséget adhatnak arra, hogy visszataláljon ősei útjára.